Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)
— Miért, mi lenne? A posta magába száll, és ideküldi Paličkát. A központunk pedig ismét működni fog! — Vilma, maga boldogtalan teremtés, én ... én nem tudom! Olykor úgy érzem, mintha tegnap csöppent volna erre a világra! Hát nem érti, hogy megy ez? Nem vagyok benne biztos, nem lesz-e belőle kellemetlensége ... — Vagy úgy. Szóval én vagyok a bűnös, hogy tehetetlen szerelőjük van. Nem az a vétkes, aki rosszul dolgozik, hanem az, aki erre felfigyel! — De Vilma, ezt senki nem állítja. Én csak azt szeretném, ha megértene. Egyikmásik embernek ugyanis messzire ér a keze, és... Sajnos, ez már így van, és nem is lesz másként. — Ez engem nem érdekel. — De kellene, hogy érdekelje. Nem volna szabad csak úgy ülnie, üldögélnie itt, hanem gondolkodnia kellene, igen, gondolkodnia, hogy miként hozza helyre a hibáját. — Micsoda?! Én hozzam helyre a hibámat? Ha egyszer ezt a vénséges ócskaságot ide tette, a maga kötelessége gondoskodni róla, hogy működjék. — Magának nem kell engem a kötelességeimre emlékeztetnie! — Képtelen vagyok rendesen végezni a munkámat, amikor irodáról irodára kell futkosnom, és hívogatnom az embereket a telefonhoz! — Nem kellett volna ingerelnie azokat ott a postán. Türelmesen meg kellett volna várnia, amíg maguktól ráébrednek a hibájukra, és eljönnek orvosolni. — Akkor a halálom napjáig is várhattam volna. — Nem kellett volna mindjárt panaszt emelnie, szépszerével is meg lehetett volna oldani a dolgot. Nem kellett volna azon nyomban mindenfelé telefonálgatnia, odamehetett volna személyesen, és elintézhette volna. Jól tudja, hogy bizonyos dolgok után egyszerűen talpalni kell. Bizonyos dolgokat egyszerűen... egyszerűen képtelenség első nekifutásra elintézni. — Ez érdekes, szóval talpalni. Mondja meg hát akkor nekem, miért nem kell én- utánam Járkálni! — Maga... maga már túl sokat enged meg magának! Mit képzel tulajdonképpen magáról, maga egy kellemetlen nőszemély, és egyáltalán nem csodálkozom, hogy még nem ment férjhez! Hiszen agyonkínozná a férjét! — Kérem önt, hogy hagyjon engem dolgozni! — Szóval nem hozza helyre a hibáját? — Nincs mit helyrehoznom. Ellenkezőleg, várom, hogy a hibájukat ők hozzák helyre, és mielőbb ideküldik Paličkát! .— Az a Palička eltulajdonított tíz jelfogót! Éppen fegyelmit kapott. — Persze, mert nem hagyta magát kiszipolyozni, hát tolvajt csináltak belőle. — Hallja, Vilma, csak aztán nehogy ráfizessen! — Fenyegetőzik? — Csupán az emberiességére apellálok. Heremkónak öt gyereke van! — Annál rosszabb rá nézve, éppen ezért nem kellene olyasmibe fognia, amihez nem ért. — Isten vele, Vilma. — Isten vele, előadó elvtárs! Az emberek rendszerint akkor mondtak igazat, amikor dühösek voltak vagy részegek, józanon hallgattak, hízelegtek, húzogatták a mézesmadzagot egymás szája előtt. Szédülés környékezett, rázott a hideg, és ezer kedvem lett volna kattintani egyet valamelyik jelfogómmal, és irgalmatlanul beléjük fojtani a szót. De más is bosszantott. Vilma, az az ember, aki iránt a legtöbb rokonszenvet éreztem, örökösen vénséges ócskaságnak csúfolt! Egyszer, amikor Palička kapatos volt, nekem támaszkodott. —- Kedvesem, ha tudnád, mit tettek velem! Lopással vádoltak, tolvajt csináltak belőlem, és mindezt azért, mert elvettem tíz jelfogót, és karácsonyfára való fény megszakítót szerkesztettem belőlük. Nem akartam én, de eljött hozzám Baduňák, sírt, a kezét összetéve könyörgött, készítsek neki egy megszakítót, mert ki akarja engesztelni az anyósát, akit mindenféle disznónak lehordott. Baduňák részeg volt, mint a csap, minduntalan az asztalra zuhant, és
