Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)
végre idekerültél, nincsen számodra nyolc négyzetméternyi helyük... Nem jól van ez így... A kábelkosarak rozsdásak, ki tudja, nem adódnak-e majd rövidzárlatok. Néhány hétig a falnak támasztva álltam. Egy reggel aztán bejött az irattárba egy ember. Szeplős volt, mint egy pulykatojás, a szempillája és a szemöldöke fehéren világított. — Nos, mi újság, Vilmuška? A szerelők még nem jöttek meg? — De megjöttek — felelte a titkárnő. — Megjöttek? És hol vannak? Nem látom őket sehol. — Ücsörögnek. — Hol ücsörögnek? — Az étteremben. Ülnek és várnak. — Mire várnak? — Mire, mire ... Alighanem egy kis itókára. — Csináltak már valamit? — Én nem láttam. Bort követelnek meg némi harapnivalót. Különben hozzá se nyúlnak semmihez. A szeplős csúnyán elkáromkodta magát. Amikor elhaladt a sokszorosítógép mellett, hozzáért, és zakója ujján fekete folt maradt. Ránézett a titkárnőre, aztán a foltra, és felsóhajtott: — Ilyen a világ. Szólnom kell a szakácsnőnek, hogy adjon nekik valamit. Még egyszer a foltra pillantott, és kitört belőle: — Ezt a sokszorosítót igazán eltakaríthatnád a raktárba! Azt hiszed, lopom a pénzt?! A titkárnő elvörösödött. — Nem hiszem! — tört ki. — De nem tehetek róla, hogy itt nincs hely! És még ide hoztátok nekem ezt az ócskaságot is! Roppant kíváncsi vagyok, ki fogja majd kezelni! — Hát ki kezelné? — mosolygott alamuszin a szeplős. — Te. — Én? Azt verjétek ki a fejetekből! Van nekem elég dolgom! Ha azt akarjátok, hogy én kezeljem, emeljétek fel a fizetésemet. — Szőlők az öregnek — mosolygott ravaszkásan a szeplős. — Nyomban repülsz is hozzá, ugye? Istenem! Ha a halál olyan sebesen járna, mint te! ... A szeplős becsapta az ajtót. A szerelők dél felé kerültek elő, a szemük csillogott, borszag áradt belőlük. Cingár, hirtelenszőke legény ke vánszorgott utánuk, és szakadatlanul ismételgette: — Munkások! Hát hová tűnt a büszkeségetek? — Fogd be a pofád! — förmedt rá az egyik szerelő. Zöld szvettert viselt. — Hagyj békén, mert behúzok egyet! — Ügy bizony — tette hozzá a másik, és nagyot csuklott. — A büszkeséggel nem laksz jól. A legényke elnémult. A szerelők ránéztek a falra, hümmögtek egyet-kettőt, előhúzták a fúrógépet, és fúrtak négy lyukat. , Ezután fölemeltek, a falhoz illesztettek, s a csavarok hideg acélja a téglákhoz szorított. Függtem hát a falon, s azok ott lent így szóltak: — Kész! Emberek, megyünk ebédelni! Eltávoztak, csupán az inas támasztotta átforrósodott homlokát a borítólemezemhez, és suttogva mondta: — Munkások! Hová lett a büszkeségetek? Elgondolkodott, úgy tűnt fel, hogy alszik. A titkárnő megrázta a vállánál fogva. — Fiatalember, miért nem megy utánuk? — Én árva gyerek vagyok — mondta a legényke. — A mostohám egész gyermekségem alatt csupán száraz vízen és vizes kenyéren tartott, korbáccsal vert és azt hajtogatta: Becsületes leszel, vagy nem leszel becsületes? — Ne legyen önfejű, menjen az étterembe, tömje meg a hasát. Ismeri a mondást: Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el. — Rosszul vagyok. — Nem akar egy kávét?
