Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)
— Nem, kávét nem iszom. A szerelők még a falra erősítettek egy szekrénykét, engem végigöntöttek híg gipsszel, és eltűntek, mint a kámfor. Vannak emberek, akik semminemű ünnepségről nem hiányoznak. Amint valahol kihúzzák az üvegből a dugót, mintegy hatodik érzéküktől vezéreltetve rögtön megjelennek az ajtóban, és olyan természetességgel fogják meg a poharat, mintha már a születésükkor a kezükben lett volna. Találkozhattok velük keresztelőkön, láthatjátok őket névnapi ünnepségeken vagy halotti torokon. Ha palack kerül az asztalra, hogy a munka befejezésére áldomást igyanak, a háziak bizonyosak lehetnek benne, hogy három percen belül megjelenik náluk egy ilyen ember. A szállodákban ez kész szerencsétlenség. Ha egy ilyen egyed éjnek évadján a kilencedik emeleten alszik is, a dugó pukkanása egész biztosan fölébreszti. Az illető felül, megdörzsöli a szemét, ásít egyet, teleszívja a tüdejét levegővel, és a bor illata megbízhatóan elvezeti a színhelyre. És mindegy, hogy a dugőt a harmadik emeleten, avagy a kazánházban húzták-e ki. Hát ilyenféle ember volt Boš. Én azon a délutánon találkoztam vele, amikor talán vagy tizedszer jött be hozzám Palička, érintkezőim szeszélyes működésétől elcsigázva lerogyott a székre, és így szólt: — Elég volt! Innom kell valamit, mert megőrülök. Oldalzsebéből elúhúzott egy lapos üveget, de alighogy lecsavarta a tetejét és kihúzta a dugót, valaki kopogott az ajtón. — Valér, ott vagy? — hallatszott a folyosóról. A szerelő úgy összerezzent, hogy leöntötte a gallérját. — Te vagy az? — kiáltott ki. — Mit akarsz? Ne zavarj, úgy sincs semmim! A hang szelíd volt, úgy rémlett, hogy nem is ember torkából ered, hanem egy tücsökéből. — Nyisd ki, Valér. Meg akarom nézni a keresőket. A szerelő hátrahajtotta fejét, öntötte magába az alkoholt. — Ismerem én a te keresőidet! — rikoltotta. — Te olyan pontos vagy, mint a halál. Az ember már inni se ihat nyugodtan! A hang ismét megszólalt, most azonban mérhetetlenül szomorú volt. — Valér, mi csobog ott? Idáig hallom! — Ugyan mi csobogna, semmi se csobog. Nem lehet elzárni a vízvezeték csapját. Ne zavarj, mert karácsonyig se készülök el a munkámmal! — Te ma már nem fogsz dolgozni, Valér — mondta igen-igen szomorúan a betolakodó. — Miért ne dolgoznék? Ebéd óta meg se álltam, éjfélre készen leszek. — Te ma már nem fősz dolgozni. — Tűnj el! Mondtam már, hogy menj a fenébe, dolgozni akarok! — Neked ott vodkád van — mondta döbbenten Boš, és mélyet sóhajtott. — Az alkohol belekerült az agyadba, és mindent összekeversz. Valér, ne igyál, az alkohol az emberiség átka! — Volt vodkám, valóban volt! Palička megitta az utolsó kortyot, és megkönnyebbülten fellélegzett. — De nincs már egy csepp sem. Későn jöttél, cimbora. Márpedig későn jött vendégnek csont a vacsorája. — Azt hittem, hogy ember vagy. Elmegyek. — Szerencsés utat! A léptek a porta irányában távolodtak, és belevesztek egy mozdony fütyülésébe. Az ablakon túl derült szeptemberi éjszaka ragyogott, a Barkói-hágó felől meleg szél fújdogált, a kerítés mögött halkan susogtak a nyárfák, valahol a vasúti sínek mentén kutya ugatott. Palička az ajtóhoz kuporodott, rátapasztotta fülét. Miután a folyosó felől sokáig semmi neszt nem halott, hirtelen feltépte az ajtószárnyat, és elkurjantotta magát: — Látlak! A falmélyedésben vagy a pálma mögött! Bezárta az ajtót, visszatért hozzám, dörmögött: — A haszonleső. Rám akarna akaszkodni. Leporolná a védőfedelet, utána meg tartaná a markát a fele pénzért...
