Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)
Születésemnél egy kövér, pirospozsgás, roppant erélyes ember bábáskodott. Badufták- nak hívták. Szétterpesztett lábbal járt, akár a tengerészek, húsos ajkai közül állandóan kilógott a cigaretta. — Hé, emberek! — kiáltotta el magát aznap reggel. — Fogjátok ezt a ládát, és állítsátok ide! — Mi van benne, íőnök? — kérdezte a munkások egyike. — Tőlem ne kérdezzetek semmit, emberek — felelte Baduňák, és rágyújtott. — Nagymihályban rakták fel, ez minden, amit tudok. Végre észrevettek. Az embert, aki megállt mellettem, Moškónak hívták, és a vállalatban a gumitalpú cipőjéről volt nevezetes; azért hordta, hogy meglephesse a beosztottjait. Moško sokáig hallgatott, a címkét nézegette a göngyölegemen. — Hm. Amikor ismét odajött hozzám, már nem volt egyedül. Alacsony, kissé görnyedt, a sok cigarettától füstös képű emberke állt mellette, és zavartan mosolygott. — Nos, Palička? Akkor hát nekilátunk? — Neki, főnök — mondta fojtott hangon a megszólított. — Remélem, világos, hogy lesz majd a jutalommal. — Világos, főnök. — Fele-fele, mint rendesen. Jócskán megizzadtam, amíg megszereztem maguknak. Ér: mondom magának, Palička, ugyancsak fel kellett kötni a fehérneműt, és nem adták ingyen, elhiheti. Tudja, hogy van ez. — Tudom — mormogta Palička. — És az izét.. . — írják csak magára, szokás szerint. A részemet majd magától kapom meg. — Értem. — És még valamit. Itt van egy kis rozsdavédő. Elsőrendű szer a rozsdás felületek kezelésére. Aztán majd ha elkészülnek vele, küldjenek értem autót, eljövök megnézni,, nehogy szégyenkeznünk kelljen a munkánk miatt. Hát így. Csak bátran vágjon bele, Valér! Ne féljen, mi ketten együtt még sokra visszük! Autóra emeltek, elszállítottak egy bizonyos vállalathoz, s néhány férfi lerakott a folyosóra. Nagyokat nyögtek, és közben az emberek kihasználásáról meg a fusizásról dohogtak. Egy hétig a folyosón hevertem, azután rám csaptak a kalapácsok, megcsikordultak a szögek, s a rejtekhelyemre behatolt a fény. Négy pár kéz felemelt, és nyögdécselve cipelt a folyosónak abba a részébe, ahonnan az öblítő jajongó hörgése hallatszott. Palička hangjára nem ismertem rá. — Ne oda! — üvöltötte, és földhöz vágta a kalapácsot. — Az isteneket! Hogy a telefonjaitok működjenek, azt szeretnétek, de a központokat bedugnátok a kutyaólba is! — Moško azt parancsolta, hogy ide tegyük! — Moško tehet nekem egy szívességet! Moško akár a budiba is bedugná, csak keressen rajta! Üljön be oda ő maga, ha már annyira tetszik ott neki! De amíg én vagyok itt a szerelő, az fog történni, amit én mondok! Ö tartja talán majd karban? Van már nekem épp elég olyan központom, amelyet mindenféle zugokba gyömöszölt be! Indulás! Beviszitek az irattárba, különben fölborítom az egész vállalatot! Iszonyút káromkodtak, de visszahurcoltak a folyosó ellenkező végébe. Megcsapott a denaturált szesz illata. A sarokban sokszorosítógép állt, s amikor Palička hozzáért, a kabátja ujján egy hosszúkás fekete folt maradt. — Édes jó istenem! — jajdult fel. — Mit vétettem, hogy így kell szenvednem ezen a földön! Odafordult hozzám. — Látod... Nincs számodra hely... Öt éven át áztál az udvaron, és most, amikor EGY ÖREG TELEFONKÖZPONT TÖRTÉNETE Milan Zelinka
