Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Palo Bohuš: Versek
Elnézést a sok durva szóért, selymes igék nem állnak jól a számban, keserű a lelkem, épp azért mézes szókat a papírra nem találtam. De tudom a dolgok számos gúnynevét, mintha köpnél, mikor kimondod őket, a megveszett időkben, évre év, hányszor hallgattam a szóköpködőket! Mit bőrömbe írtak, gonddal böngészem az eleven szót, és mind fölfogom. A hús-szó vére végigcsorog a késen, s igéimben ezzel a késsel távozom. Kerülöm ezt a szót, és számra nem veszem, dédelgetem és takargatom gonddal, közel a szívemhez sem engedem, mert ha kimondom meztelenül, ott-hal. Tudom, illetlen és régimódi a meghalás, de e művészet utat tört a tömegekhez, belátom, hogy az egyszerű szó kész csapás, de amit mondok, az egyszerű szöveg lesz. A szó erősebb, mint a halál s a dolgok vége, alma csupán, s önnönmagában szép ő, zavarodban pondrót sem rajzolhatsz beléje, s ha írok, ezért vagyok aligha-költő. Nem mérem a szót, pontos mindnek a súlya, s maga szökken oda, ahova mennie kell, de gyönge lábam megbicsaklik újra meg újra, ha vonszolom, ha sebzetten magamat vonszolom el. Én egyszerű szavakra szomjazom, melengető borra, mely némán őbennük érik, kutatom, őrzöm, várom őket nagyon, s vérzek én is, ha a szót kivérzik. De én álmomban sem vagyok költő, csak néha azt álmodom, hogy pusztulnak a szavak, kínozza, gyötri őket a sok dühöngő, s nekem már egyéb szentség nem maradt.
