Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (I.) (regényrészlet)

melegítem az ágyát, mint régen, határozta el. Tönkretesz minket a hideg, ha nem gondolok ki valamit.

Kinézett utánuk az udvari ablakon, és megvárta, míg eltűnnek a hátsó lépcsőházban. Az eső kitartóan esett, hallotta, ahogy folyik az ablak melletti csatornában a víz, halkan sustorog, néha megloccsan, majd nyugtalan lesz, nekivágódik a csatornának, aztán újra elcsendesedik s álmosan duruzsol tovább.

A gyerek az udvaron felnézett a föléje magasodó épülettömbökre. A sötétben szűk sikátornak tűnt fel előtte a hosszú udvar. A háztetők belevesztek a sötétbe, az ablakok nagyrészt sötétek, csak néhány derengett szürkén, ott a televíziót nézték. A kihűlt házban korán lefeküdtek az emberek. A gyerek úgy érezte, hogy nagy, hűvös dobozban van, melynek nyitott tetejére fekete, párás tömeg nehezedik. Az eső olyan finom és apró szemű, mintha nem is vízcseppekből állna, hanem hűvös, puha anyag lenne, melynek érintésébe beleborzong. Az ablakukra is felnézett, és egy pillanatra meglátta apja alakját. Én tudom, mit kellene tenned, mondta neki gondolatban, szeretni kellene anyut, de úgy szeretni, ahogy ő akarja. De te nem tudod úgy szeretni, ahogy ő akarja, és ez nagyon rossz, mert ezért vagyunk boldogtalanok. Mindketten másképp szerettek, itt a hiba! De ezt csak én tudom, ti nem tudhatjátok, én is csak azért tudom, mert mindkettőtöket szeretlek, és érzem, hogy mások vagytok, nem egyformák. Pedig én bármit megtennék, hogy egyformán szeressétek egymást.

4

Belus néni nyitott ajtót, kinézett és szélesre tárta előttük. Áradt belőle a melegség. Kócos hajában cérnaszálak és pihék virítottak. Nem mosolygott, mégis melegséget sugárzott az arca.

— Asszonyság... jöjjenek be szaporán a melegre! Éreztem, hogy eljönnek, vártam magukat. Mondtam is Tomás bácsinak, hogy ma eljönnek az asszonyságék a harmadik emeletről... — Mosolytalan arca ellenére őszinte szívélyesség áradt belőle, egyszerű lelkek természetes embersége. Nem magas, de annál terebélyesebb asszony, hatvan felé jár és aligha könnyebb százhúsz kilónál. Nagy kerek fején rettenetesen kócos, ritkás ősz hajzat. Arca piros, karja comb vastagságú. Derekát széles, divatos övként vedlett nyúlprém fogja át, veséjét védi a hidegtől. Lábán csónaknyi széttaposott papucs. Nem tud nevetni a hatalmas asszony, sem mosolyogni, ha megpróbál, határozatlan fintor ül az arcára, lehetetlen megfejteni, hogy mosolyog. Éneklő hangsúllyal, mégis monotonon beszél. Látszatra nem érdekli, hogyan fogadják szavait, akárha őt magát sem érdekelné, amit mond. Mindezek ellenére árasztja a pótolhatatlan és helyettesít- hetetlen emberi melegséget.

— Meleget keresünk... mondta az asszony. — Kihűlt a világ, a lélek is belénk fagyott.

— Kiolvasztom, kedveskéim... megmelengetem a leikecskéjüket. Gyorsan jöjjenek, lépjenek már be! Becsukjuk az ajtót, hogy ne menjen Tomás bácsira a hideg. Vigyázni kell rá, ilyenkor a legérzékenyebb.

Tomás bácsi a férje, Belus néninél majd negyedszázaddal idősebb. Nyolcvanéves lesz. A sarokban ül az ajtó mellett egy karosszékben, lehunyt szemmel, mellére ejtett fejjel, keze az ölében. Nem beszél. Tomás bácsi akkor is ritkán szól, ha kérdezik. Ha nem kérdezik, napokig nem beszél. Leszegett fejjel magába néz, befelé figyel, és a gondolatait nem osztja meg senkivel. Vagy talán már nincsenek gondolatai? Az asszonynak ez sokszor eszébe jutott, úgy érezte, hogy ha ő egyszer nyolcvanéves lenne, egyetlen gondolat sem foglalkoztatná, szándékosan kerülné a gondolatokat. Aztán úgy döntött, hogy Tomás bácsi van, létezik, talán gondolkodik is, de nem igényli, hogy létéről más is tudomást vegyen.

Belus néni egész nap Tomás bácsi közelében ül az ablak előtt. Az udvarból beáradó fényben ül öreg varrógépénél, egész nap varr. Kora reggeltől éjfélig varr, rengeteget dolgozik, sok pénzt keres. A pénzt takarékkönyvekre teszi — százezrekről tudnak a lakók az udvarban. Naponta rendszerint egyszer megy el hazulról. Csak olyankor hagyja többször magára Tomás bácsit, ha elintéznivalója van a hivatalokban. Vagy ha orvoshoz megy vérnyomást mérni, orvosságot előíratni. Mindig dug pénzt az orvos fehér köpenyének zsebébe, nem is keveset, száz koronát.