Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Palo Bohuš: Versek
Hogy bánom, hogy magára hagytam udvart, tág szérűt, házat! Botor, konok vágy, szegény fejemet ostorral merre hajkurásztad? Zártak magukba tömlöcök, dohosak, vének, mint a kripták — a más föld: bús levelek, végzet, de lelkem akkor tűzben égett. A más föld ezt adott nekem: cellákat szülőház helyett. Korsóban víz, nyomott kenyér, de az is búval mérgezett. Nem megyak többé innen el, ahol gyökérzetem lapul. Már vándorútra sose kél tőlem zarándok, sem szekér. Arany cserepek Forró fejünket hűti, zápor hűti, utunkon nyíl eperfa-sor. Voltunk ifjak, s tudnánk még lelkesülni, ám sokunk sorsa a pokol. Kárét húznak a lovak, sörényük ferde zápor fésülte le. Ej, milyen jól is áll nekünk, hogy élünk: köpenyünk a hév nap, fénnyel tele. A háztetőnk, a gúnyánk, köpönyegünk, vagyonunk, nagy-nagy vagyonunk, s talán egy vándor céh tagjai leszünk, de csak ha fönn van jó napunk. Miénk a nap, szitkait bárhogy hányja, aki a dolgokat vakon csipegeti. Minket illet meg fénye, szivárványa s arany cserepei.
