Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Koncsol László: Palo Bohus verséi elé
PAĽO BOHUS Két Bohušt ismertem meg az elmúlt tíz év folyamán, két embert egy testben s két költőt egy korántsem lezárt életműben. Az első, legalább számomra, egy szigorúan zárt, a másik egy teljesen nyitott Bohuš-arc és líra. Ma már mindkettőre megvan a magyarázatom, s amióta értem, szeretem is ezt az inkább csak látszólagos, a külvilágnak szóló kettősséget. Az első csak pajzs és páncél a megélt csalódások, sérülések és fájdalmak után. Először 1947-ben, első kanizsai (vajdasági) írótábori részvételem első napján szorítottunk kezet. Akkor még semmit sem tudtunk egymásról; lehet, hogy lelke legmélyén csalódott is, amiért Szlovákiából egy számukra, az ottani szlovák írók számára teljesen ismeretlen magyar toliforgatót küldtek Kanizsára, bár ők ott komolyan veszik és élik a nyelvek és kultúrák egyenjogúságát. A vajdasági szlovákok vendéglátó asztalához kerültem, s javában folyt az ebéd, amikor Bohuš benyitott az étterembe. Kezében egy friss Rúfus-kötetet láttam: ugyanaz a könyv később hol a hóna alól, hol a zsebéből kandikált elő, mintha a költő tüntetni kívánt volna vele. Pályatársai elárulták, hogy valóban Rúfus a példaképe, de (mondták) lényegében nekik is Rúfus a mintájuk, s ezek alapján nyugodtan kizárhattam a póz vagy a kihívás gyanúját, sőt arra is jó okom lett, hogy közös Rúfus-szeretetünk alapján rokonszenvvel méregessem a költő sokkal inkább visszavonuló és tovatűnő, mint az emberekkel elvegyülő, törékeny alakját. Rokonszen- vem másik oka az volt, hogy zárt, szenvedő, keserű, láthatólag kegyetlenül megtiport, magányos, de próbái nyomait megint csak nyilvánvaló önfegyelemmel, tiszteletet parancsoló emberi kultúrával viselő férfinak találtam. Mondták, hogy orvos, tüdőspecialista, s jelezték kálváriáját; elmondták azt az intézményes poklot, amelybe öt esztendőre belökte őt, az orovost, aki még beteg, az általa gyógyított kór betege is volt, ez a mi többszörösen Janus-arcú huszadik századunk, s ez mindjárt mindent meg is magyarázott abból, amit a költő megjelenése és magatartása elárult róla. Azóta is összefutottunk néhányszor, s Bohuš komor zárkózottsága oldódni kezdett. Pár éve éppen a lábtörésével bajlódó Rúfus betegágyánál hozott vele össze a véletlen, majd egy jó esztendeje pár órán át a vendéglátója lehettem, s ez már nem a régi, zárkózott Bohuš volt. Föllazult, megnyílt, mesélt, olykor még nevetni is tudott. Mondta a kálváriáját... Lényegében ugyanezt éltem meg a verseivel. Amikor szikár, kemény, teljesen prózának ható szövegeit kezdtem tolmácsolni, hetekig birkóztam velük. Hajlamaim sugallatára színezni kezdtem őket, megpróbáltam ezeket a száraz, látszólag költőietlen verseket „poétikusabbá” árnyalni, de ez a mód nem fér össze a műfordítás széptani kánonjával, s próbálkozásaim eredménye is hiteltelennek, hamisnak bizonyult. Az első magyar Bohuš- versek éppen tárgyilagos (kézenfekvő jelzővel: orvosi) dísztelenségükkel tudnak, remélem, hatni az olvasóra, s mondom, ezt a száraz, látleletes egyszerűséget volt a legnehezebb megszólaltatnom. Éppen a legnyitottabb és legegyszerűbb Bohuš-versek ejtettek műfordítói kétségbe, s nem a zárt, sűrűn rímelő formák, amelyekkel szintén csakhamar versei elé
