Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (I.) (regényrészlet)
a konyhába. Ilyen éjszakákon alig aludtak, másnap összetörve, holtfáradtan ébredtek. Rettenetes ez a köhögés, mondták egymásnak, szörnyű újkori kór; mi nem köhögtünk ennyit gyerekkorunkban, néhány napig tartott, forró teát ittunk, aszpirint kaptunk, kiizzadtuk a köhögést. Ma penicillint kapnak, mégis köhögnek, nincs bennük ellenállás; aztán tovább beszéltek a poros levegőről, a füstös utcákról, a sok gyógyszerről, az egészségtelen lakásokról... De a gyerek kinőtte a hűlékenységét és köhögést, megedződött, ellenálló lett a szervezete, egyre ritkábban betegeskedett. A férfi tudomásul vette, hogy kinőtte a köhögést, de az aszony nem bírta elfelejteni az átvirrasztott éjszakákat, a kényszerű ébredéseket és ébren alvásokat, a téli hajnalokon gonosz árnyakkal megszállt szobát. Ha mégis köhögni hallotta a gyereket, azonnal ideges lett, félt, hogy visszatér a régi, fojtogató rohamok ideje. Ilyenkor nem tudott nyugodt maradni, gyakran kiabált, és a félelem igazságtalanná tette, keménnyé és türelmetlenné, rendszerint mindkettőjüket megbántotta. — Hazudsz — kiáltott a gyerekre —, egész nap köhögsz. Ne hazudj, mert ő azt hiszi, majd, hogy én hazudok. — Nem hazudtok ... — A férfi tálcán vitte az ebédlőbe a vacsorát. — Te is tudod, hogy nem hazudik, ne légy vele szemben igazságtalan! — Összetartotok? Védd őt, csak védd!... — Az asszony hangja olyan nyugodt és olyan keserű lett, hogy a férfi torka elszorult. — Védjétek egymást, szövetkezzetek, ellenem! A férfi nem szólt, ismerte ezt a hangot. Nem ért meg, gondolta magában a gyerek, nem akar megérteni. Köhögnöm kellett, de nem úgy, mint régen. Már nem úgy köhögök, mint amikor fuldokoltam éjszaka, de ő még mindig úgy félt, mint akkor, és fél, hogy visszatérnek a rohamaim. Pedig tudom, hogy már soha nem térnek vissza. Miért fél mindig mindentől, miért nyugtalan és elégedetlen? Úgyis szeretik egymást, mondta még magában, miért bántják egymást állandóan? — Szalonnát hoztál? Mi jutott eszedbe? — Asztalnál ültek, és az asszony nem hitt a szemének. Őszintén felháborodott. — Te megőrültél! Vacsorára szalonnát hozol a gyereknek. Ismét csak magadra gondoltál. Szereted a szalonnát, hát más is egye meg! így gondoltad? Nem érdekel, hogy egészségtelen, neked ízlik, hát együk mi is! — Nincs nagy választék zárás előtt, magad is tudhatod. Nem kaptam parízert. — Kalapos Sanyóval való esetéről nem beszélhetett, mert még jobban felizgatta volna az asszonyt. Eltitkolta a történteket, és olcsó, kis hazugságokba keveredett. Benső bizonytalanságát és zavarát azonnal észrevette az asszony. Faggatni kezdte, nem hagyta nyugton, egyre ingerültebb hangon kézenfekvő apróságokat kérdezett tőle, és éles logikával fokozatosan feltárta a férfi védekezésének belső ellentmondásait. Egyre hevesebb hangon vitatkoztak, míg végül bebizonyosodott, hogy a férfi egész nap csak magával törődött, senki nem tudhatja, hol, merre járt, és az égvilágon semmi más nem, érdekli, csak ő maga. — Tányérokat sem hoztál be — gúnyolódott az asszony —, papírból vacsorázunk, mint a napszámosok. Mint te valamikor, ugye? Csomagolópapírból jobban ízlik a szalonna, ugye, fiam? Jó melós szokásaid vannak, kedvesem! Bárcsak szeretnétek egymást, gondolta magában a gyerek, amikor szeretitek egymást, mindnyájan boldogok vagyunk, ha nem, mindnyájan boldogtalanok! — Teljesen átjárt a hideg — mondta személytelenül az asszony, senkihez nem intézve szavait —, kihűltem. Fagyos remegés áramlik az ereimben. Talán már nem is élek. Nem bírom tovább. — Rövid, súlyos hallgatás után hozzátette: — Lemegyek Belus nénihez, nála meleg van, talán még bennem is feltámad a melegség, és élni kezdek. Lejössz velem Belus nénihez? — kérdezte a gyereket. — Jó lesz ... — válaszolta. — Elviszem a történelemkönyvet, és ott tanulok a kályha mellett. Szeretek ülni Belus néninél, nézem, ahogy varr, és hallgatom, hogy beszél. Jó nála lenni, komolyan. Tanulni is szeretek nála. Mehetünk — mondta komoly felnőtt módjára a gyerek, mint aki tudja, hogy hasznos és szükséges dologhoz adja beleegyezését. — Lemegyek veled. A férfi magára maradt. Jól beszalonnáztál, most eméssz, mondta magában. Nem keserűen, nem is megbántva, inkább ironikusan. Majd azt gondolta: tenni kell valamit! Meg
