Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - HOLNAP - Krausz Tivadar: A Holnapról

Patus Nyárutó című versében megkérdőjeleztem. Tóth Károly bebizonyította, hogy az elcsépelt képek újra feltölthetők értelem- és érzelemközvetítő erővel.

Oda. A vers két egységre bontható; az első öt sorra, és az „és...” utáni szakaszra. A két egység ugyanazt mondja; az egyik elvontan, a másik konkrétan. Az első, elvont rész a ráción kívül levő szabad lét lehetőségének a meghatározását áhítja. A második részben látjuk, hogy az ember kiszolgáltatott, még az agyában is ellenőr ül, hogy az embert manipulálni lehet egy kis homályt keltő „hangulatfénnyel”. Az ember azonban nem elégszik meg a „maga parkettjével”, ahol a szabadság illúziójába ringathatná magát. A vers konkrét helyzetben mutatja be annak az emberi vágynak a megvalósulását, amelyről az első, absztrakt szakasz csak feltételezhető lehetőségként beszél. Ez pedig az egymás iránti felelősség, vagyis a szabadító szeretet révén valósul meg.

Ez a vers prózában beszél, mégis tömény líra; egy érzékeny és mélyen gondolkodó ember írása. A versben egyetlen kivetnivalót találok: „atomrakéták köröztek a lámpák körül mint a legyek” — gz a sor korántsem olyan érzékletes, mint tartalmi megfelelője: „atomtöltetfl legyek köröznek a lámpák körül”.

Tóth Károly verseinek élményanyaga hiteles.

Wohl Eduárd lehetőségei. A vázlat első része, amely a modern regényt és annak hőseit tárgyalja általánosságban, iskolás dolgozatnak hat, olyan, mint egy szépen betanult és felmondott lecke. (Tóth Károly nem tér ki a modern regény valamennyi sajátosságára; ezt megkísérelni ebben a keretben lehetetlen, amúgy is csak azokat a regénytípusokat kell említenie, amelyek segítségével Vajkai Miklós prózája meghatározható.)

A vázlat második része, amely konkrétan Vajkai hősének a lehetőségeit igyekszik meghatározni, valamennyi lehetőség-kört magába foglaló rendszert állít föl. A felvetett problémákat Tóth Károly a továbbiakban maradéktalanul ki is fejti. A vázlat Wohl Eduárdról szóló része már csöppet sem iskolás írás.

Amit Duba Gyula a Rovatindítóban az első Holnap anyagának ismeretében megállapít, helytálló: „Tudjuk, hogy a közölt anyag nem mutat fel kiugró teljesítményt, a versek és a próza egyértelműen kezdők szintjén van...” Talán csak Tóth Károly tűnik kivételnek ez alól a megállapítás alól.

Az 1984-es januári Irodalmi Szemle van az asztalomon. A Holnap rovatban ismét versek találhatók.

FARNBAUER GÁBOR Emberi tavasz című verse így kezdődik: „Legalább tavasz van! / Minimum! / Az emberek mondják: I ez a tavasz.” Eddig nagyon érdekes a vers; olyasmiről, ami másnak mennyei boldogságot jelent, azt állítani, hogy számomra ez a lehető legkevesebb, amit elfogadok, ez bizony egy izgalmasan új szempont. A vers további részeit felejtsük el. A bevett, hagyományos gondolkodásmódon belül nem túl rossz, de a vers sajátos kezdéséhez a folytatás nem méltó. „Felkönyökölnek a csillagok, / mert egy madárka látta, / ahogy egy rügy félretolja / a tél csipkefüggönyét!”; túl nehézkes, unalmas kép. A „csillagok”, „madárka”, „rügy”, „tél”! A kép ezen alapelemei nem kapnak új viszonylatokat, az elavult értelmezésen belül maradnak; ha Farnbauer azt tudta volna velük tenni, amit a „tavasszal”, akkor érdemes lett volna továbbfolytatni a verset.

A test eresze alatt című vers a test mikrovilágát írja le, amit a „modern” költészet ugyancsak csépel keményen. Farnbauer belső tájai nem kapnak új tartalmi töltetet, a vers az unalomkeltést szolgálja. Ami számomra izgalmas a versből: „Reszketeg hajlatokat jár / egy érthetetlen huzat... Belém ordít egy vihar, / összehord / ebben a langyos sarokban.”

Ebből a két versből kiderül, hogy Farnbauer elvonatkoztatásra törekvő, de konkrét elemekkel dolgozó bölcseleti lírát szeretne megvalósítani. Verseinek gondolati magva érdekes, elgondolkodtató.

Ismét találkozunk JUHÁSZ JŰZSEF nevével. A Nyitott bőrönd című verse szemmel látható előrelépés az előzőekhez viszonyítva; ez a fejlődés sokat ígér. A vers első három sora az örökös elvágyódásról, készülődésről beszél tömören, és sejtetni engedi a soha el nem indulást is. Ezután, az utolsó két sorig csupa mellékes, üres, különlegességre törekvő, néhol zavaros képekkel fárasztja olvasóit Juhász József. A vers zárása viszont remek! Szépen zárja be a vers elején meginduló gondolatmenetet. Azokat a „kőművese