Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - Németh Gyula: A legtöbbet akkor adom, ha valami szépet adok (interjú)
más képzőművészekhez is. Milyen kapcsolatai voltak a közelmúltban a magyar képzőművészettel? Milyenek ma a kapcsolatai? — Hát ez egy elég szomorú passzus az életemben. Mikor én átkerültem Szlovenszkóra, magyar részről abszolúte senki sem törődött velem. A legkisebb érdeklődés sem volt irántam. Én huszonöt évig voltam a pozsonyi Akadémiának a tanára, de senki be se dugta az orrát a műtermembe. Tulajdonképpen egy teljesen passzív álláspontot foglalt el velem szemben, lehet, hogy mással szemben is, a magyar képzőművészeti élet, a magyar művészettörténet... Tudod, ez egy olyan... ez egy olyan fájdalmas valami... Kijött az első monográfiám, Tylkovsky Béci csinálta meg... és senki, senki... egy hang, vagy hogy valaki jött volna, hát Laci, hogy vagy... vagy ilyesmi... Összeköttetéseim privát összeköttetések voltak. Bernáth Auréllal nagyon jóban voltam, leveleztünk, aztán Koffán Karcsival, Hincz Gyuszival, meg akikkel együtt jártunk... mégiscsak tudtunk egymásról, Áron Nagy Lajos, Bánhidy Bandi, Rákosi Zoli. Hatvannyolcban összeálltunk tízen, csináltunk egy kiállítást Pesten, a Rózsa utcában. Hát hogyha már ott vagyok, itteni tanár vagyok, jöhettek volna, hogy hát azért regisztrálva legyen a neved itt, vagy adományozz két akvarellt, vagy adunk érte pár fillért, de oda se jöttek, s nekem ez nagyon fáj, hogy így alakultak a dolgok. S most is olyan furcsa érzéseim voltak a budapesti kiállításommal kapcsolatban, amely október 19-én nyílt meg a budapesti Csehszlovák Kultúrában. — Amit elmondott, az csak a magyarországi kapcsolataira vonatkozik, vagy a hazai képzőművészekkel való kapcsolatára is? — Elsősorban a magyarországiakra. Mert itt nagyon jóban voltam Szabó Gyulával, sokat leveleztünk, aztán Angyal Gézussal, Hermélyi Viktorral, meg Staudt Miskóval. Gverk Ödönnel nagyon jó barátok voltunk, igazán, halála előtt együtt vacsoráztunk, reggelre megtudtam, hogy halott. Voltam Ödönnél Selmecen is, mindent tudtam róla. — A szülőföldhöz, a liptói tájhoz való kötődése képein nagyon jól nyomon követhető. Tudna ehhez valamit hozzáfűzni? — Hát hogyne tudnék! Hiszen ez az alapja mindennek. A családom nyolcszáz éve él ott, ugye. Szép gyerekkorom volt, amikor pásztorokkal legeltettük a teheneket, és nem voltak kerítések, nagy rétek voltak, ott volt a Vág vize, úszkáltunk benne, és naponta tizennégyszer fürödtünk meg, csak úgy. És hát az egész tradíció, az egész családi tradíció oda fűzött. Mindig néztem a hegygerincek vonulatát, az engem meghatott, hogy az ükapám is ugyanezt látta. És azonkívül Liptó nem egy akármilyen hely. Mert tényleg, a liptói katlan egy igazán rendkívüli valami, és utólag rájöttem arra is, hogy ott a hegyek nem ugranak ki egyszerre a síkságból hanem szép átmenetekkel alakul ki a hegyek architektúrája, ez egészen csodálatos valami! Ott van a Hodž, ugye, ami nagyon sokáig az én kedvenc hegyem volt, és akárhol voltam is a világban, oda mentem vissza, oda voltam leszögelve. És öregségemre, amikor megkaptam a nemzeti művész címet, fogtam magam, és elmentem Pozsonyból. Azóta, ha Pozsonyba kerülök, amint a határt átlépem, beteg leszek. Nem bírom már! — Es mondjuk Liptó, a hegyvidék mellett ez a délebbi, síkabb vidék jelent Önnek valamit? — Azzal is foglalkoztam, amikor Pozsonyban voltam. Akkor a Csallóközben dolgoztam, és nem mondhatom azt, hogy ezek a dolgok nem váltanak ki bennem valami érzést. Hazudnék, ha egy szóval is ilyet mondanék. Sőt! Nagyon szerettem egyes dolgokat, nem tudom most már azoknak a községeknek a nevét, felkerestem ezeket a csallóközi magyar településeket. Vők meg ilyen nevek voltak, és csináltam, és dolgoztam, és nagy szeretettel csináltam. Nyitra mellett is dolgoztam magyar falvakban annak idején, negyvenkettőben többen is ott voltunk, sokáig ott voltam, egy művésztelepet is akartunk ott létesíteni... jaj, de ha ilyen részletesen akarod, akkor mesélhetek holnapig is! — Nem, nem akarom ennyire részletesen, s menjünk is tovább. Az Ön festészetéből nyilvánvaló, milyen erős érzelmi szálak kötik a tájhoz, az emberekhez. Az emberek szociális problémáira mindig érzékenyen reagált... — Igen ... Föltétlenül! Emlékszem, hogy hogyan választottam régente a témát. Ha zsúpfedeles házacskát láttam, kis ablakocskákkal, az engem mindig érdekelt, mert tudtam, hogy ott nagy a nyomor, nagy a szegénység. Rengeteg ilyen témájú dolgom van. Huszonkilenctől vagyok párttag, és azt vallom, az egész ideológiám azon alapszik, hogy ez egy humanista ideológia.
