Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - Németh Gyula: A legtöbbet akkor adom, ha valami szépet adok (interjú)

— Most már tényleg az utolsó kérdés. Most, hetvenöt évesen, ha visszatekint életére, mit tart a legfontosabbnak?

— Hogy mit tartok? Hát barátom, a legfontosabbnak? Mit tartsak? Talán azt, hogy én, így ahogy vagyok, megmaradtam Csemiczky Lászlónak. Egész életemben a legértékesebbnek azt tartom, hogy igazán, majdnem gimnazista korom óta — és ezt nagyon sok dologgal tudnám bizonyítani — én tulajdonképpen nem változtam. Ezt azért mondom, mert sokszor látom a volt növendékeimet, és sose tudom azt, hogy ki kicsoda, mert egyszer ez, másszor amaz, lopnak a mindenféle nyugati művészeti kiadványokból, óriási technikai virtuozitás, de semmi egyéni. Engem nem tudott soha elhódítani a divat, és ezeknek az izmusoknak a születése. Párizsban majdnem minden hónapban született egy új izmus. Én soha nem kerültem a hatásuk alá, és hogyha úgy találtam, hogy egy- némelyikben mégis van valami, akkor megpróbáltam. Sok szürrealista rajzot csináltam, de nagyon rövid idő alatt abbahagytam. Számomra az egész műtörténet és az egész kritika abban áll, hogy ha valaki megnéz egy képet, látja, hogy kinek van címezve. Hogyha egy kispolgárnak, egy sznobnak van címezve, akkor engem nem érdekel. Mert ez, a dolgok címzettje! Majdnem ez a legfontosabb. Ez az alap, innen kell, hogy kiinduljon minden kritika. Ugye? No és a legértékesebb karakterbeli tulajdonságomnak azt tartom, hogy véges-végig kitartottam ebben a forgatagban, ebben a szörnyű forgatagban, amit átéltem én itt is, Párizsban is, és mindenütt. Én nem hagytam magam, azt mondtam, hát én ismerem ezeket az embereket a faluban, ők ismernek engem, én ezeknek jöjjek most háromszögekkel, meg nem tudom mivel, kinevetnének! Nekem olyan valamit kell csinálni, hogy azt mondják, jól van Laci, ez szép. Mert ha én változtatni akarok az emberek mentalitásán, ami nagyon lassan változik, sőt mondhatnám, hogy generációs dolog, akkor ezt érzelmi dolgokkal, például valami szépnek a láttatá- sával, élvezetével változtathatom, gyorsíthatom meg.

— Tehát alapjában véve, Ön kezdettől fogva realista művésznek tartja magát?

— Egészen kezdettől fogva. Szóval, már Csók Pista bácsinál is. Bár az első napokban, Pista bácsinál már én is szerettem volna valami különleges lenni. S akkor jött az öreg, és elkezdett nevetni, nevetett és lehurrogott: „Csak csináld a magadét, tanulj meg pontosan rajzolni, a főiskola nem más, mint egy tanintézmény, itten tanulni kell fiam.” Én akkor megfogadtam az ő tanácsát, s azóta állítom, és nagyon meg vagyok róla győződve, hogy a legtöbbet akkor adom, ha valami szépet adok.

— Köszönöm a beszélgetést.

Az interjút Németh Gyula készítette.

Apám, 1941, olaj Kati arcképe, 1956, olaj