Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - Németh Gyula: A legtöbbet akkor adom, ha valami szépet adok (interjú)
A LEGTÖBBET AKKOR ADOM, HA VALAMI SZÉPET ADOK (Komáromi beszélgetés Csemiczky László nemzeti művésszel) Október 23-án nyitották meg Komáromban, a Dunamenti Múzeumban Csemiczky László nemzeti művész kiállítását. A kiállítást a művész háromnegyed-százados életjubileuma alkalmából rendezték meg. Pár órával az ünnepélyes megnyitó előtt sikerül szóra bírnom a Mestert, miután felesége, Mariann asszony, és a múzeum művészettörténésze,. Farkas Veronika társaságában megnézte a Jókai és Lehár Emlékmúzeumot. — Kedves Mester! Egy nagyon szokványos és prózai kérdést tennék jel elsőnek: hogyan érzi magát hetvenöt évesen? — Én, hál’ istennek jól. Jól érzem magam, a feleségem elkényeztet, és ezért élek ilyen sokáig. Szóval semmi bajom nincsen, kivéve a kisebb bajokat, a hátgerincem néha rosszalkodik. De jól vagyok! — Véletlenül adódott így, hogy éppen a Jókai és Lehár Múzeumban kerül sor erre a beszélgetésre, ám számomra nagyon jó apropó a következő kérdéshez: Milyen érzésekkel nézte végig a Jókai-, illetve Lehár-relikviákat? — Én bizony sokat foglalkoztam az egész Petőfi-korszakkal, Budapesten, a gimnázium- ötödik osztályában kezdtem megismerni Petőfit, s azóta, tehát már nagyon hosszú idéje, számomra mindig Petőfi volt az igazságnak, a szókimondásnak és egyéb dolgoknak is a mintaképe. Tulajdonképpen ő forradalmasított engem, és a mai napig nagyon szeretem őt. Sőt, mit mondjak, az utána következőket Is, akiket megismertem, Ady Endrét, igaz őt személyesen nem ismertem, de József Attiláékat, Móricz Zsiga bácsit, meg Szabó Dezsőt, meg Illyés Gyulát, szegény, már ő is meghalt. Jókaihoz először én úgy viszonyultam, hogy érdekelt minden, amit Jókai Petőfivel kapcsolatban írt, és aztán később, ugye, a regényei, hát mindet olvastam, no, nem mind a százat, de nagyon sokat, és láttam némelyik regény filmváltozatát és színpadi feldolgozását is. Úgyhogy, alapjában Véve nagy híve voltam én Jókainak is. Viszont meg kell mondanom, hogy a múzeumát egy kicsit szegényesnek találtam. Szegényesnek, mert nincs itt Jókai világviszonylatban is felmérve. Jókai sokkal nagyobb volt, mint ahogy itt reprezentálják őt. Nem mondom, sok kedves momentummal találkoztam, de hát ő tulajdonképpen többet érdemelne. Jókai nem egy regionális vataki, nem egy komáromi régiónak az írója. Ű kimondottan világi gondolkodó és világi író, hisz lefordították franciára és még számtalan más nyelvre, s ez nem tűnik ki ebből az anyagból. Hiszen tudom, a körülmények stb. ... de én így érzem. — És Lehár? — Nagyon sok dalát tudtam, és azt sem tudtam, hogy Lehár Ferenc. Na, meg kell mondani az igazságot. Lehár Ferencet Bartók Béla által ismertem meg, amikor Béla bácsi egyszer azt mondta, hogy „... én sose leszek Lehár és Kálmán Imre, amíg lesz egy darab szalonna, meg egy darab kenyér, én megmaradok Bartóknak”. Ezt mondta egyszer nekem. Talán akkor hallottam először Lehár nevét, Béla bácsitól, dacára annak, hogy nagyon sok dalát ismertem. S azért beszélek Béla bácsiról, mert tudniillik Bartók Béla nekem rokonom. Igen, az én dédanyám, Bartók Anna volt Béla bácsinak a nagynénje. Úgyhogy jártam fel hozzájuk, s egy másik rokon, Bartók Jancsi többször volt kinn Csemicen is, tőle is nagyon sok mindent tudok Béla bácsiról. — Ha megengedi, továbblépnénk eggyel. Ha jól készültem Csemiczky Lászlóból, akkor igaz az, hogy — egy, a két háború közötti csoportos tárlatot is számítva — harmadik alkalommal szerepel Komáromban. Mit jelent az Ön számára itt, Komáromban kiállítani? Komárom végső soron mégiscsak egy kisváros, s ön világot járt művész.
