Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - Finta László: Fehér lyukak (regényrészlet)
don. Reggelre a könyvek helyén a könyvespolcon, a kéménylyukban, még a hűtőben is akkuk kuksoltak. A nyulaim eleinte még a szomszéd salátáját csipkedték, de utána úgy eltűntek, mintha sosem lettek volna. A ketrecbe is batrik kerültek. A tyúkok ütődötten tipegtek az udvaron, csípte a lábukat a sav, vagy a lúg, vagy mi a túró van a döglött batriban. Az overallokből csak foszlányok maradtak, anyám szégyenlősen takargatta, amit még lehetett. A sógorok csillogó pofával vodkát vedeltek, és mondogatták, hát ez is megvolna, ember. A trailer sipirc, eltűnt. Apám azt mondta, ez potya ólom, csak a fuvar árába került. Mindig akad potya ólom, vagy másvalami, aminek nincs gazdája. Csak meg kell találni a hulladékot. Máié szájjal megszólaltam, hogy akkor aranyhulladék is lehet valahol, de az apám rávágta, hogy ez az ólom aranyat ér, és hogy atombunkert építünk. Anyám bőgni kezdett, mert egy szar fogorvosra sem maradt ideje, amíg építkeztünk. De apám azt vágta rá, hogy aki pénzt csinál, annak semmire sincs ideje, és hogy atombunker nélkül nincsen jövőnk ebben a szemét világban. A legközelebbi hetekben a tyúkszart kapirgáltuk a hátoó udvarban. Nem függővasutat akarok a szőlőmbe, sem cseppkőbarlangot, mint másvalaki, hajtogatta apám. Gőzfürdő sem kell, pálmafákkal, mondta, meg tükörplafonnal. Egy atombunkert építek a családomnak, ezért töröm magam. Ezt felépítem. Egy este megjöttek a cégtől a markolók, és éjjel kiásták a gödröt. Sörözés közben addig ástak, ameddig leért a kanaluk. A markolónak mindegy, mit markol, trágyát vagy atombunkert. Vagy semmit. Ha ledöglesztik a motorját, ugyanolyan csöndben marad, mint a gödör, amelyet kiásott. Az emberek dirigálnak mindenben. Akkora gödör maradt utánuk, hogy a házunk háromszor is elfért volna benne. Apám fegyelmet tartott, mint a háborúban. Vödrökkel tisztítottuk az alját, mertük a latyakot. Lefogadom, hogy kalappal hordatta volna velünk, ha elkopnak a vödrök. A sógorok bezsaluzták, nem részletezem, mindenki tudja, hogyan kell atombunkert zsaluzni. A zsalu megzabálta a betont, és mire megkötött, kezdtük lerázni az akkumulátorokat. így visszagondolva, nagy hecc volt, ahogyan az üstben olvasztottuk az ólmot,, és egyenesen a falba csurgott a csillogó, forró batrl. Rengeteg belecsurgott. Aztán jött még néhány trailer, apám azt mondta, ennek a gazdátlan hulladéknak az árán három olyan viskót is fel lehetett volna húzni, mint a miénk. Pedig ezen a soron a miénk a legnagyobb, ha jól tudom. De ez potya ólom. Hadd menjen. Az a dolga, hogy a helyén legyen. Ha libazsírt kellett volna a helyébe önteni, esküszöm, apám nem nyugszik addig, amíg tele nem önti. A bejáratot is kicsinosította, a páncélajtó fölé szép, díszes betűkkel feliratot csináltatott: ÉPÍTETTE DUDÁS ISTVÄN AZ ÚR 1984-IK ESZTENDEJÉBEN A felirat két végére galambok kerültek, ahogyan a csőrükben viszik a mirtuszágat. A madarak úgy néztek a feliratra, mintha fel akarnák falni. Apám azt mondta, hogy ezek békegalambok, és őrá senki sem mondhatja, hogy pusztulni hagyta a családját. Házunk minden helyiségéből csúszda vezetett a bunkerba. Műanyag csúszdák voltak, hulladékok a gyerekparkból, vagy gazdátlan játszóterekről. Prímán csúsztak. Ha fél az ember, úgyis a seggén közlekedik a legszívesebben. Elég volt, ha apám füttyentett a négy ujján, és mindenki azonnal a bunkerbe csúszott. Odalenn egymásnak ütődtünk, hahotáztunk; később apám villanydudát is szerelt a nagyobb hecc kedvéért. Lassan megszoktuk. Anyám a bunkerban vasalt, foltozta a gönceinket, miközben apám a tévét nézte, vagy csak simán berúgott. Olyankor esküdözött, hogy ha kell, az állatokat is leviszi, mint Noé a bárkájába. Húgommal csak ebédre csúsztunk le, vagy akkor, amikor az öregünk riadóztatott. Az utóbbi időben éjjel-nappal dudált, az mondta, ő a Dudás, ebben lelte örömét. Itt még az unokáim is gondtalanul felnőhetnek, mondta, az ő ólombetonja túléli a legnagyobb atombombát is, ha eljön az ideje. A fönti ház kihalt. A húgom lagzija is a bunkerban volt.
