Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - Finta László: Fehér lyukak (regényrészlet)

Akkoriban én már nem voltam közöttük, mert azt találtam mondani, hogy a bunkerja szart se fog érni, ha igazán háború lesz. Sosem bocsátotta meg nekem. Ezer százalék, hogy el sem hitte.

Ki tudja, hányszor gondolkodom még ezeken a dolgokon fekve, hányszor ülve, ájlva vagy futva. Utazás közben is gondolkodni szoktam. Főleg az éjszakai vonatokon, amikor szökésben vagyok, vagy éppen szökésből hoznak. Ezek a vonatok iszonyú csörömpöléssel száguldanak éjszaka. Az üres vagonok szinte összeroppannak a gyorsaságtól. A vonatok gyorsabban mennek, ha üresek. Mintha a mozdony üres koporsókat szállítana egy gazdátlan temetőből egy távoli helyre. Éjszaka a legmesszebbre jut el az ember.

Bobó zokniban tűnt el, biztosan kaszinózik.

Nem hiszem, hogy bárki nyugton maradt volna a helyemben. A lehetőségekhez kellett mérnem mindent, amit csináltam. Ez, sajnos, vitán fölül áll. Ügy érzem, jó, hogy most bogyókon élek, különben nyugtalankodnék miatta.

Eleinte füleket ragasztottam egy billikomgyárban. Letaszítottak adogatőnak, pedig szavamra, nem én találtam ki, hogy a bili fülét belülről is lehet ragasztani. Az az ember, aki felfigyelt a mondókámra, tulajdonképpen azt kifogásolta, hogy nem konkrétan valakinek mondom, hanem általában, mindenkinek.

Hegyi beszédet tartott, hogy az ember társadalmi lény, és mint ilyen nem számíthat arra, hogy békén hagyják. Nem szép, ha az ember kivonja magát a társadalomból. Ezt esetleg a társadalom teheti meg vele. Arra alapozta a dolgot, hogy egyszer rajtakapott, amint a retyőból kifelé jövet kopogtattam az ajtón. Azt mondta, befele szokás kopogtatni.

Nagyon szúrta a begyét. Legközelebb arra is figyelmes lett, hogy szagolgatom az 'órámat. Tudni akartam, nem lehet-e szag után megtudni az időt. Nem nagy dolog. Mindezt azért csináltam, hogy megtartsam magamban a lelket, és nem a társadalom bosszantására.

Bobó azt mondta, hogy ha már megszöktem hazulról, nem kellett volna azonnal munkát keresnem. Meg kellett volna ismernem az életet, csak utána dolgoznom. Szerinte ha az ember járatos a dolgokban, van fellépése és pénze, nyugodtan kopogtathat az ajtón akár a hullaházból jövet is. Senki sem figyel fel a modorára.

A zöldfülű egyrészt gusztustalan látvány, mert alkalmazkodni szeretne, másrészt a magánélete mindenkinek szálka a szemében. Mindenki látja, hogy félek, és büdös vagyok a félelemtől.

A főbillikomfelelős leszögezte, hogy alkalmatlan vagyok komolyabb feladatok teljesítésére. Az irodistáknak ennyi elég. Fél évig elkerültek, mint az olyan embert, aki kötelet keres, hogy felkösse magát. Hallgatott mindegyikük. Én meg vak voltam, akár a kölyök- macska, és nem szálltam velük vitába.

Bobó szerint vége szakadt a latens korszakomnak, már más ember lett belőlem. Szerintem nem így volt, mert én ma sem tartom más embernek magam. Annyi bizonyos, hogy az eset óta a többiek megkülönböztetett bánásmódban részesítettek. Bobó fogalmazta így, én csak azt éreztem, hogy magasságban különbözöm. Komolyan nagyra nőttem, majd kétméteresre. Három-négy smasszert küldenek, ha dolguk van velem.

Talán hülye vagyok, mert az életet élni kell, nem pedig méricskélni. Meg is próbáltam néhányszor, ahogy másoktól láttam. Az egyik gyűlésen például, amikor a félkezű Széplaki bácsi a homlokát csapkodva tapsolt, mindenki röhögött; amikor ugyanazt én is megpróbáltam, balul ütött ki a dolog. Vagy rosszul csináltam, vagy mert alkalmatlan vagyok az utánzásra, de mindenki elhallgatott. Azonnal kínos csend támadt. Nekem pedig tiszta piros lett a homlokom.

Lógtam a gyár körül, cimbalmoztam a rácsokon, vártam a műszak végét. Amikor tódult ki a tömeg a kapun, csatlakoztam hol az egyik, hogy a másik partihoz, hátha elhívnak a sörözőbe. Tudom, hogy semmi bajuk sem volt velem, mégis elnéztek felettem, mintha sosem ragasztottunk volna együtt füleket.

Távozásom előtt kipróbáltam valamit. Körülragasztottam egy bilit fülekkel, és álnéven beküldtem az üzemi képzőművészeti pályázatra. Kíváncsi voltam, ha nem az én nevemen szerepel, tetszeni fog-e a műtárgy. Talán engem igazol, hogy az alkotásom díjat nyert, és sokáig ott állt a vitrinben a direktor szobája előtt. Elmondtam az esetet az osztályorvosnak, de ő csak legyintett, és olyanokat kérdezett, nem volt-e valaha kedvem leütni az apámat.