Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (I.) (regényrészlet)

hogy otthagyja a bakancsos, kalapos embert. Ha most beáll a sorba a külső pult előtt, Sanyo eltűnik az utcán, a fényekben és esőben, bottal ütheti a nyomát. Enyhe izgalmat érzett, hogy évek után talán újra találkozik a társasággal. Az utcán szél támadt, arcába csapta az esőt. Sanyo a Takarékpénztárnál átment a zebrán, nem várta meg a zöld fényt. Tilosban ment át az autók között, és a Leningrád utcán haladt tovább. Sietett, nem nézett a Kis Ferencesek felé. A férfi a nyomában Járt, s kissé csaló­dott volt, mert Sanyo oda se hederített a Kis Ferencesekre. Nem tudta magyarázatát adni, hogy miért, de egyszerre úgy érezte, Terebélyes Bertáék mégsem lesznek a bel­városban. Egy szűk utcában balra tértek, majd a hercegprímási palota előtti téren áthaladva, a régi városháza melletti sikátorban Sanyo eltűnt. A Zöldház felé tartva újra meglátta. A Fürjecskébe megy, gondolta, iszik egy korsó sört, és hazavisz magával két üveg Aranyfácánt. Bertáékat évek óta nem láttam a Fürjecskében, a véletlen sem képes rá, hogy egyszerre odavarázsolja őket. Hiába követem ezt a kalapos csodaboga­rat. A Zöldház előtt Jobbra pillantott, Roland lovag szobrára, amely komoran szembe­nézett a régi városházával. A lovag masszív kőpiedesztálja körül még csobogott a szökő­kút, a pajzán angyalkák ölelésében fekvő nagy szájú tengeri szörnyek nagy ívben per­metezték pofájukból a vizet. A tér csupasz fáin és bokrain halkan percegett az eső. Mélyen a férfi emlékezetébe vésődött a városkép, mert még hitte, hogy jelentős ese­mények részese lesz. A Fürjecskében azonban csalódottan állapította meg, hogy téve­dett. Sanyo kapcsán túlzott reményeket táplált. Azt hitte, hogy váratlan megjelenése további véletlen találkozások előjele. Mint mindig, most is korán lelkesedett. Várako­zása egyszerre szétfoszlott, becsapottnak érezte magát. Feleségét látta a hideg lakás­ban, amint nyugtalan árnyként jár a szobákban, és a kezét tördeli. Meg kellett volna venni a felvágottat! Becsaptál, Kalapos Sanyo! Bosszúsan nézte, ahogy az egy korsó csapolt sört kér, és pecsétes, sötét zakója zsebeibe gyömöszöl két üveg Aranyfácánt. Tudtam, hogy sör nélkül nem vacsorázol, aztán ha telizabáltad magad, Saraticát iszol, hogy jobban eméssz, te lump! Hol a társaságod, egyedül nem érdekelsz! Rászedtél, merre járnak a többiek? Eltűntek, mint a hófaló tavaszi szelek érintésére a fehér telek? Ivott egy pohár sört, és a hidegpultnál húsz deka füstölt szalonnát vásárolt. Elfogyott a felvágott, a személyzet zárni készült. A férfinak nyomott hangulata támadt, elfogta a hiábavalóság érzése, egyszerre minden érdektelenné vált a számára. Fáradtnak érezte magát, mint hosszú, unalmas gyűlések után. Átmeneti, kiüresedett állapotba került, egy­mással ellentétes tények közé: valamilyen alaktalan, gomolygó bizonytalanságban volt, melyben a dolgok értelme elveszett. Sietett haza, s közben szidta magát, hajtotta a nyugtalanság. Baljós előérzet súlya nyomta, mint akire torony dőlt. Házukba érve, a kapu alatt lenyomta a pinceajtó kilin­csét, az ajtó zárva volt. Kiment az utcára, és a járda szintjén levő ablakon lenézett a pincébe, de nem látott fényt. Futva ment fel a lépcsőkön, de nem csöngetett be, a saját kulcsával nyitott ajtót. Az előszobába lépve megfogta a radiátort, hideg ... Biztos voltam benne, gondolta magában, másképp nem is lehet! Kamaszkorában, amikor önme-- gáról kezdett gondolkodni és utólag elemezte a sikereit vagy kudarcait, olyan felis­merésre jutott, hogy nem szabad a sorsát vágyakkal megterhelnie. Azt tapasztalta, hogy ha valamire vágyott vagy szüksége lett volna valamire, bármily csekélységre is, melyre jogos igénye volt, óhaja ritkán teljesült. Előre meghatározott vágyait többnyire a betel- jesületlenség és a csalódás jellemzi. Ebből a felismerésből elméletet alkotott magának, óvatos életfilozófiát. A csalódások ellen úgy védekezhet, hogy megelőzi őket, ne okoz­zanak a léleknek túlságosan nagy, netán elviselhetetlen terheket. Mégpedig úgy előz­zük meg őket, hogy eleve nem hiszünk a vágyak teljesülésében, vagy legalább kétel­kedünk benne, azt mondjuk, lehet, hogy teljesülnek, de inkább azt hisszük, nem. Az aránylag nyugodt életnek nincs más komoly lehetősége, kételkednünk kell a dolgok beteljesedésében. Más út nincs, csak a tudatos hitetlenség. Kételkedni szükséges, mert így önmagunk maradhatunk. A kiegyensúlyozottság, a benső nyugalom és elégedettség előfeltétele, hogy képesek legyünk lemondani. A hálószobából elébe jött a felesége. — Ma sem fűt, kihűlt a lakás, fázunk ... A gyerek már köhög. A szeme duzzadt, vörös. Látta rajta, hogy sokat sírt. De még hitte — élhetetlen —, hogy tréfás könnyedséggel sikerül felülemelkednie az asszony sírásán, a hidegen és

Next

/
Thumbnails
Contents