Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - Finta László: Fehér lyukak (regényrészlet)
Kiosztották az osztály gyógyszereit, és a nővérkék nagy sietve eltűntek. Mindenki tudja, hogy ebben az időben ők is bekapják a saját adagjukat. Az orvosok a kutyatenyésztésről tárgyalnak, vagy a kandidátusi munkájukat készítik. A folyosókra úgy hullott az üresség, mint a pára. Ajtók csapódtak, és egy üvöltéstől eltekintve csönd lett. A ketreclakók is megnyugodtak, csöndesen babrálgatták a hálót, talán mire hatni kezdett a bogyó, már csak a mennyezetet bámulták. Vagy a párnák fehérségébe szédültek bele. Elgondolkodtam, mitől lehetnek a falnak kiütései. Bobó azt állította, hogy nem kiütések, hanem mészcsomócskák. Igaza lehetett, akárhányszor ki akartam őket nyomkodni, mindig csak meszet találtam bennük. Akkor miért tesznek a szobafestők cso- mócskákat a mészbe? Bobó azt állítja, hogy hülye vagyok, és kár velem vitatkozni. Kedvelem Bobót, de ebben nem tudok egyetérteni vele. Szerintem éppen azzal kellene vitatkozni, aki hülye. Különben hogyan lehetne más a véleménye? Mintha más bolygóról származna! Részemről a vitának semmi akadálya, mert nagyon élvezem, ha az okosok kiteregetik az eszüket. Sokkal egészségesebbnek tartom magam, ha bele tudok szólni. De az okosok úgy tudják, ha már egyszer nem lehet valamilyen dolgon változtatni, akkor az vitán fölül áll. Az okosok tudják a magukét, és megtartják, amit tudnak. Dühös vagyok és bizonytalan, ha nem láthatok a fejükbe. Ami engem illet, nem tartom magam okosnak, és le is mondtam arról, hogy ne vitatkozzam. Isten sem szeretnék lenni, még csak igazgató sem. Az igazgatónk, bár okos, mégis végigszomorkodja, végigsóhajtozza a nagyvizitet, sápadt, sovány, és az a hír járja, hogy lőttek neki. Az okosoknak, úgy látszik, mindig lőnek. A holnapi napot pedig a macska viszi a pofájában, és sohasem lehet tudni, mit kezd vele. Bobó, habár hülye az ügyei miatt, mégis szeretne igazgató lenni. Aprólékosan elmondta nekem, mit csinálna, ha igazgató lenne. Elsősorban kirúgná a főnővért, amiért nem engedi, hogy a retyón kaszinózzunk. Elveszi a cigarettát, és jaj annak a dilisnek, akinél megtalálja a spórolt bogyókat! Ketrecbe kerül, és annyira elkeseredik, hogy mi magunk is megutáljuk. Bobó erről azt tartja, hogy a magunkfajtától így el van zárva az utolsó lehetőség, az a semmi kis retyó is, ahol néhány másodpercre érezhetnénk, hogy jobbra fordul a dolog. A főnővér bezzeg nem okos, de praktikus. Megemlítettem Bobónak, hogy a praktikus emberek gyakorlatilag halhatatlanok, de visszavágott, hogy ő személy szerint utálja •őket. Egy kis rést mindenkinek hagyni kellene. Engem csak az érdekel, hogy beszéljenek velem. Nem bírom a csendet. Olyan a csend, mintha párnát nyomnának az ember szájához, hogy megfulladjon. Mintha az ember fehér lyukba esne, amelynek nincsen fala. Nincs mibe kapaszkodnia. A csend olyan, mint a tetszhalál. Rájöttem, hogy nemcsak a hangok hiánya miatt. Lyukban érzem magamat, ha valaki félrebeszél, vagy hazudik a félelemtől. Olyankor, mint a bogár, hátamon fekve vergődöm és kapaszkodni próbálok. Gyakran így vagyok a teljesen normálisok társaságában is, ha összevissza pofáznak, hogy eltereljék egymás figyelmét. Inkább bohóckodom nekik, hogy ne kínozzanak. Azt sem bánom, ha hülyének tartanak érte, még a verés is jobb ennél a vergődésnél. Bobó akkor áll szóba velem, amikor akarom. Gyakran ő maga kezdeményezi a beszélgetéseket, és ha nem is nyilatkozott róla, látom, hogy hasonló cipőben járunk. Valahányszor találkozunk valamelyik sitten, vagy a diliházban, megörülünk egymásnak. Abban a pillanatban belekezdünk. A falhoz állítva beszélgetünk a motozásnál, vagy .a raktárosnál, amikor a göncöket kapjuk. Nem számít az a kis zuhálás. Vagy az udvaron FEHER LYUKAK Irészlet) Finta László
