Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől II. (regényrészlet)
gekben. Az óváros régi tettek, legendák és hiedelmek letéteményese; a férfi az asszonytól hallotta, hogy Roland lovag szobrát, még a háború előtt is, szobalányok, szolgálók és faluról felkerült munkáslányok lesték szilveszter éjszakáján, mert aki látta, ahogy a kővitéz éjfélkor megfordul, és — a szájhagyomány szerint — maga mögé néz éppen akkor, amikor az óév ideje átér az új évbe, az a szerencsés leányzó még abban az évben férjhez megy ahhoz, akihez kiván. A múltban sok csodálatos vagy titokzatos jelenség, számos megmagyarázhatatlan esemény befolyásolta a város lakóinak életét. A férfi ezekből a régi időkből lebilincselő történeteket tudott meg az asszonytól, aki maga is úgy hallotta őket gyerekkorában, vagy régi könyvekben olvasott róluk. A könyvek elvesztek azóta, a történetek azonban még élnek mindkettőjük emlékezetében. Szinte mindent az asszonytól tanult, amit a városról tudott. Megismerkedésük után egyszer elindultak, hogy bejárják a régi várost, és a székesegyházba is bementek. Az asz- szony kérésére egy fehér arcú apáca szúette, barna vasalódeszkát hozott elő, és megmutatta a férfinak. Az öreg deszka barna testébe emberi kéz nyoma volt beleégetve. A fekete kéznyom egy férfi kezétől való, a gyűrűsujj nyoma rövidebb, a kéz gazdájának a gyűrűsujján hiányzott az első perec. A kéz gazdája évszázadokkal ezelőtt élt, városi tanácsos volt, akire az özvegyek és árvák segélyezésére szánt városi pénzeket bízták. Ö ezeket az összegeket a saját céljaira használta fel, századunk kifejezésével élve — elsikkasztotta. Amiért is a halála után a teremtő akaratából előbb a pokolba, majd a tisztítótűzbe került, ahol lassú tűzön égett, pörkölődött, hogy a falánk lángokban megtisztuljon bűnétől. A férfi olyannyira szenvedett, hogy kínjában felment a földre, meglátogatta régi házát, ám a felesége szeme elé kerülni nem mert, ezért a szobalányt leste meg, és segítségéért könyörgött. Hátrahagyott vagyonából a felesége építtessen az. özvegyek és árvák számára menhelyeket és árvaházakat, mert csak így szabadulhat meg a tisztítótűz kínjaitól, mondta. S hogy a szobalány bizonyítani tudja ottlétét a felesége és a város előtt, felizzott égő kezét a vasalódeszkára nyomta — a szobalány éppen vasalt —, soha el nem múló nyomát hagyva így a deszkán csonka kezének. Az emlékezés nem tartja számon, hogy hitvese teljesítette-e szenvedő férje kérését. A barna vasalódeszka azonban megcáfolhatatlan bizonyítéka, hogy a régi városban az emberekkel megmagyarázhatatlan dolgok történtek, melyekkel szemben az érzékelés és gondolat tehetetlen, egyedüli lehetőségünk, hogy tudomásul vesszük őket, és a titokzatos hatalmak földi jelenlétének a tényéhez tartjuk magunkat. Megálltak a Káptalan utca elején, ahol Pázmány Péter katolikus papneveldét alapított az ellenreformáció idején, és felnéztek a székesegyházra. Hatalmas kőtömeg, melynek királyi koronával ékesített hegyes csúcsa az égbe fúródik, és a legyőzhetetlenség érzését kelti az emberben. — Seregnyi főúr és pap van a falába és az alapjaiba temetve — me élte az asszony —, maga Pázmány is itt porlad, szendereg a régi dicsőség ... — Földbe nyomja őket a kőtömeg — vélte a férfi —, a mű az ég felé tör, de az embert maga alá temeti. Nem igazság ez így! A Káptalan utcában sétáltak tovább. — Most egy udvarra vezetlek — szólt az asszony —, megismertetlek az én saját történelmem kezdeteivel. — Boltíves kapun át — a férfi csak futólag tudatosította rajta az évszámot: 1667 — négyszög alakú, tágas udvarra értek, melyet sokablakos házak vettek körül. Az udvar közepén óriási hársfa zöldellt, egyik sarkában nagy halom kidobott bútor, deszkadarabok, rothadó matracok, rongyok, tarka szeméthalom. Néhány ablakon függöny lógott, a többi kitörve; üresen bámulta őket. A szeméthalomból az enyészet savanyú illata szállt, és megtöltötte az udvart. — Ott lakott apám — mutatott az asszony egy lépcsőfeljáró tetején levő, zárt barna ajtóra. — Innen járt téli hajnalokon a reggeli miséhez ministrálni a dómba. — Azért vagy más, mint én, gondolta a férfi (már akkor régen megérezte, hogy az a .szony más, mint ő), azért vagy olyan, amilyen vagy, mert az apád egy olyan házban lakott, amely háromszáz évvel ezelőtt is állt már, és azóta is áll. — A temetőbe is elmegyünk —■ folytatta az asszony —, megmutatom, hogy milyen régiek vagyunk ... — Azt mondod, régiek, gondolta magában a férfi, azt hiszem, mi is nagyon régiek vagyunk, de nem tudom bizonyítani, mert a vályogházak hamar összedőlnek, nem őrzik olyan hűségesen az időt, mint a nagy kőházak, ahol az apád lakott. Az András temetőben szürke sírkő elé állt az asszony, és rámutatott.
