Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől II. (regényrészlet)
— Itt vannak az anyai nagyszüleim, dédszüleim, és az édesanyám. Csonka kő volt, tetejéről hiányzott a súlyos kereszt, zömök testén lyukak és repedések sebeiben finom zöld moha fészkelt; bomba döntötte ki a háború alatt, magyarázta az asszony, megsérült a repeszdaraboktől. — Ha feljössz hozzám, mutatok egy fényképet a bombázásról — ígérte. A férfi vidáman hunyorított, bólintott, de nem szólt. Persze hogy felmegyek, gondolta magában, szeretlek és szeretni akarlak, hát persze, hogy felmegyek, amikor csak akarod ... S amikor felment és szerették egymást, az asszony fényképeket vett elő, és egy megsárgult amatőr felvételt mutatott a férfinak. Fekete, doboz alakú Kodak géppel készítette, még gyereklány korában. Felismerhetetlen utcán rongycsomószerű, sötét gubancok llevernek a földön, s mintha apró lángok nyaldosnák körül őket. — Az Apolló gyár lebombázása után készítettem a felvételt. Ezek itt halottak, összeégtek a szétfolyó tűztengerben. Egyik ismerősömet kerestük közöttük, de nem találtuk, felismerhetetlenek voltak ... — Te pedig lefényképezted a felismerhetetlen halottakat. — Hazafutottam a gépért, és lefényképeztem... Akkor még semmitől nem féltem. Később tanultam meg félni, évekkel később... — tette hozzá olyan hangon, melynek szomorú lágyságába parányi önironikus tüske burkolózott. Játékos képzelete csapongott emlékei és a valóság között. Mesélni kezdett egy Mária nevű mindenesről. Közeli faluból való lány volt, talán éppen Szúnyogdiról, paraszt szülei szolgálni adták a városba, hogy más életmódot, társasági szokásokat és házi rendet tanuljon. Nem szorult rá a keresetre, iskolának vette a szolgálatot. Mária okos, szép lány volt, de a hazai hiedelmeket a városban is tiszteletben tartotta. András napján férfi alsónadrágot kért, és a fejpárnája alá tette éjszakára; hogy megálmodja, kihez megy férjhez. Nagyon sokat beszélgettek abban az időben, a férfi mindent az asszonytól tudott meg, ami a városra és a házra vonatkozott. Tőle hallotta, hogyan kerültek a házba Balabánék és a Terebélyes Berta ötvenhat végén. Ök a kibombázásuk után kaptak a házban lakást. Amikor az angolszász repülőkötelékek másodszor bombázták az Apolló olajfinomítót, két hatalmas láncos bomba csapódott be a gyár területén kívül. Egyik arra a négyemeletes új házra esett, amelyben az ő öröklakásuk volt. Sokszor kérdezték, miért éppen az ő házukra? Az elkerülhetetlen drámák könyörtelen berobbanása volt ez az életébe, sorsszerűség, amelyhez hasonló tények később félni tanították. De akkor még nem félt, mint maga mondta, senkitől és semmitől, vagy talán éppen csak félni kezdett. A kettészelt ház romos sebéből kilógó nagy zöld szőnyegük látványa is inkább keserű daccal töltötte el, nem félelemmel. Néhány megmenthető bútorukkal átköltöztek a régi házba. A rokonoktól kaptak régi, biedermeier bútorokat, hogy a lakást úgy rendezhessék be, mint azelőtt. Lebombázott lakásunkért kártérítést kaptak, ezen a pénzen kiegészítették a berendezést. Az asszony számára — tizennégy éves bakfis volt, mint most a gyerek — az élet szép, vonzó és örömteli maradt. Az igazi félelmet később érezte meg, először talán az ostrom alatt a pincében, amikor a rövid, száraz géppisztoly sorozat után meglátta Weiss bácsi lekaszált testét a szénrakáson. Majd később, a tavaszi utcán, megpillantva a ragyogó kékséget bámuló fiatal német katonákat. Egyik katona tetszett neki a pincében. Egészen fiatal volt, szinte gyerek, talán még nem is borotválkozott. Megnyerő arcú, üde bőrű, fiatalsága ellenére is férfias jelenség. Parányi, tűnő pillanatra ránézett akkor a katona, és mintha szemrebbenésnyi időre megtorpant volna. Majd továbbment, de amikor a többiekkel együtt visszakiáltotta: Auf wiedersehen, újra ránézett és mosolygott. Az asszony — akkor gyereklány — ránevetett, szinte önkéntelenül, a fiatalság derűs bátorságával és gyanútlan életvágyával. Később az utcán a katona arcára torz, fájdalmas grimaszt fagyasztott a halál, mintha éppen sírni kezdett volna, amikor a golyó érte. Igen, akkor kezdődött, mondaná az asszony, ha valaki a félelmei felől faggatná, az első halálélménnyel kezdődött, és azután törvényszerűen folytatódott tovább ... Akkor éppen csak elkezdődött, mesélné tovább, mert közvetlen, nyílt és egyenes jellem, akkor még éppen csak a szívszorító lehetőségét éreztem meg, a nagy, komoly és megsemmisítő félelemmel később találkoztam, amikor meghaltak a szüleim. Elmentek mindketten, alig egy év alatt, gyorsan és váratlanul, egymás után. — Először anyu... Az evangélikus kórházban feküdt már két hete, bronchitisszel.
