Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől II. (regényrészlet)

A MACSKA FÉL AZ ÜVEGTŐL

(II)

íl.

í.

Duba Gyula

Az öreg házak falaik közé zárva őrzik az elmúlt időt. A megtestesült történelemhez nyúlunk, ha megérintjük őket, s érezzük a múlt anyagiasult, érdes erejét. Az asz- szony — első találkozásuk idején — beszélt a férfinak egy ódon házról a vár alatt, melynek pincéjéban gimnazista korában megsárgult koponyákat látott. A történelemtanáruk vitte őket be a házba, hogy érzékeltesse velük az elmúlt idők szellemét. A lányok félősen borzongtak, -de a fiúk — a kamaszok legyőzhetetlen nemtörődömségével — futballoztak a koponyákkal, míg a tanár rendre nem intette őket. Megtudták tőle, hogy a csontok Mária Terézia délceg, de kegyvesztett testőreié. A tizennyolcadik században a ház kaszárnya volt, és a pince börtön. Amikor a gimnazista fiúk a háború éveiben futballoztak a koponyákkal, a ház romos volt még, de nemrégen restaurálták, mivel műemlék, s tudományos intézmény kapott benne helyett. Ma kutatók és hivatalnokok foglalkoznak benne korszerű problémákkal és gondokkal, nyáron érzik a vastag falakból áradó hűvösséget, télen a hideget, de szinte bizonyos, hogy egy sem tud közülük azokról a koponyákról ■és csontokról, melyeket az asszony még látott, és a diáktársai tiszteletlenül felforgattak. A régi emlék kapcsán viszont az a kérdés is felmerül, hogy hol lehetnek ma azok az egykori, futballozó diákok. Szanaszét szóródtak a világban, az asszony csak néhányról tud közülük.

Az öreg házak azonban hűségesek a történelemhez, emlékét nem hagyják elveszni. Nem felejtenek, mert beléjük épült az idő, ők testesítik meg a múltat. Tovább éltetik a régi pillanatokat — de a napokat, heteket, hónapokat, éveket és évszázadokat is —, melyeknek csak a tárgyi valósága képes dacolni az elmúlással, emberi világát szétszórta és átszervezte, valójában elsöpörte az idő. A régi házak kő- és téglatestét többszörös vakolatréteg védi, mintha a vén épületek óriási fák módjára élnének és szednék fel rétegeiket, ahogy a fák az évgyűrűiket. Ha ilyen házról lebontunk egy vakolatréteget, megtörténhet, hogy alatta, a belső rétegen rajzokat és festményeket találunk, amelyek elmúlt korok forma- és színvilágát tárják elénk. Talán ha minden réteget lebontanánk, a házak nyers falán, a téglákon és faragott köveken titokzatos jelzéseket találnánk, régi mesterek és munkások keze nyomát, mellyel megörökítették az időben való jelenlétüket, hogy üzenjenek nekünk.

A városnak szinte minden talpalatnyi helye az időről beszél. De ezt úgy teszi, hogy közben maga időtlennek mutatkozik. Megtörténik, hogy amikor valahol felbontják az úttest betonpalástját, nem nagy mélységben, szinte a talpunk alatt, boltos téglafalakra lelnek, földalatti rejtekek és régi pincehelyiségek maradványaira, lebontott épületek alapjaira. Olyan ez, mintha a régi városon egy másik város ülne. A modern, új város aszfaltjával, járdáival és villamosaival, egyenes vonalú acél- és betonépületeivel a föld mélyébe nyomta, maga alá temette a régi várost, a középkori erődítményt és történelmi városközpontot, mintha a mai város alatt egy másik, arctalan és halott város rejtőzne. Amely azonban a maga Idejében éppen olyan gondterhelt és virágzó, szorongó és életvidám lehetett, mint a mai város.

Az öreg házak azonban megőrzik a múltba temetkező emberi életek nyomát és emlékezetét. Már a külsejük is fontos üzeneteket továbbít. Vonalaik, forjnajegyeik változatosak és egyediek, hajlékony, bonyolult kontúrjaik olyan korra utalnak, amelyben a kézi munka alkotókészsége és az egyéni képzelőerő érvényesült. A város lakói erőt és hatalmat kifejező szimbólumok között éltek. A házakon fegyvereket, állatokat és emberalakokat bonyolult, szinte megfejthetetlen egységbe szervező címereket találunk, amelyek letűnt nagy nevekre, vagyonra és hatalomra emlékeztetnek. A kőbe vésett feliratok történelmi nevek viselőiről, a városban való jelenlétükről tanúskodnak. Hadvezérek, ■tudósok, művészek nevét fedezzük fel latin, német, magyar és szlovák nyelvű szőve-