Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban” II.
Te bor, hol vetted ezt az erőt, Mikor az én szám ilyen vakmerő? A minap is velem mit nem cselekedtél, A kocsma előtt az úton keresztbe fektettél. Katonásan tartottam én az én derekamat, Mégis szertehánytad görbe lábaimat. De most tudd meg, mi az katonarégula, Mars be az örökös áristomba! Ezzel a duruzsba fölhörpinti borát. A vacsora, mondja nagyapám, „bősígés vöt, ha nem is olyan parádés, mint márna”. Sütemény, torta helyett a század első harmadában még kását szolgáltak föl. A fölötte ■mondott rigmusnak már csak a végét őrizte meg az emlékezet: „Né hagyjuk el mink se apáink szokását, A vacsora végin együnk egy kis kását!” A fahéjjal, mazsolával, cukorral megszórt csemegének főleg a gyerekek örültek. Mivel a kása a vacsora végét jelezte, úgy illett, hogy a násznép tagjai kisebb pénzösszeggel jutalmazzák a szakácsnők fáradozását. Erre a „kásapíz” szedése nyújtott alkalmat. A kársa föltálalásakor a gazdasszony vagy a „futkosó” (vizhordó) bepőlyálta a kezét, mintha megégette volna, s jajveszékelve panaszolta — vagy helyette versben a vőfély mondta el —, hogy orvoshoz kell mennie, „pízre van szüksége, hát csak adakozzanak neki”. A gazdasszonyok fáradozását azzal is jutalmazták, hogy vacsora befejeztével táncba invitálták őket. A „gazdasszonyok táncát” régen többek között az alábbi dudanóta -dallamára járták:
