Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - Ardamica Ferenc: Az akasztott ember kötele (elbeszélés)
nek a látottakat, rajta már senki, semmi sem segít. Esetleg az akasztott ember kötele hozhat még némi szerencsét, melynek következtében Kati lakatot tesz a szájára. Tényleg, jó volna tudni, biztosan tudni, mikor kell az ilyesmit kicserélni, meddig hoz szerencsét az akasztott ember kötele, mikor kell újabbal felváltani? Akkor nem kellene így bizonytalankodnia! Elindítja az autót, semmi értelme a további ácsorgásnak, lesz, ami lesz! Egyórás út áll előtte, de lehet, hogy annyi se, mert a Zsiguli falja a kilométereket. A hasonlatról jut eszébe, hogy éhes. Fél óráig bírja, azután bekanyarodik egy csárda parkolójába, benn hosszasan rendel, húsz percet várakoznia is kell, de az étel friss, az adag kiadós. Idegessége valamelyest elmúlik. Fizet, s közben megtapogatja pénztárcáját, pénztárcája ama rekeszét. Azután beül a kocsiba, hogy hazafelé végigunatkozza az ismerős tájat. Ez sem tart örökké! Megérkezik, leállítja a kocsit a régi bérház előtt, jó volna beszélni Katival, de Kati biztosan előbb hazaérkezett, ott ül a hivatalban Ágival szemben, oda nem mehet, mert akkor Ágnessal is találkoznia kellene, nem, ez így nem volna jő, pihen egy kicsit, mindjárt könnyebb lesz, kipiheni az út fáradalmait, addigra Ágnes is hazajön. Kulcsait zörgeti a lakás ajtaja előtt. — Ú, szomszéd úr, maga az, hát megjött? Ágneska hol van, talán ő is elutazott? Két napja nem ment be a hivatalba, ma már személyesen is keresték Vízváriné a szemközti lakásból kérdések özönét zúdítja rá, lerohanja. Mit lehet ilyesmire válaszolni vállvonogatáson kívül? Kinyitja a lakásajtót, táskáját az előszobában álló fogas alá dobja, benéz a konyhába, az asztalon cédula, felemeli, olvassa: „Mindent tudok, nekem Te voltál az egyetlen, Ágnes.” — Csak nincs valami vaj Ágneskával? — nyomul be a kíváncsi, minden lében kanál Vízváriné. — Manapság annyi szörnyűséget hall az ember... A cédulát szorongatva átmegy a hálóba, ott minden rendben, majd benyit a befüg- gönyözött nappaliba. Először a két papucstalan, szemmagasságban függő hófehér lábat látja meg, élesen elütnek a magas, plafonig érő sötét szekrénysortól. Csak azután emeli fel tekintetét a díszes ajtógombra. — Jézusom! — sikoltja a háta mögött Vízváriné. — Ágneska! Legeslegelőször, mielőtt még igazán rádöbbenne a történtekre, még a megrendülés és fájdalom megérkezése előtt, arra gondol, hogy lám, itt a megfelelő alkalom, végre kicserélheti az akasztott ember régi kötelét újra.
