Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - Ardamica Ferenc: Az akasztott ember kötele (elbeszélés)
teljesen kielégülni, szeretkezéseik után maradt benne valami hiányérzet, valami űr. Nos, ezt az űrt voltak hivatottak kitölteni a Piroskák, Évák, Ducák, Icák, Izák! Iza... Most éppen ő van soron. Vigye el az ördög Izát! Vigye el az ördög Katit, ha járatta a száját! Vigye! Vigye! Fékez, ráfut az útszéli padkára, leáll egy lombos fa árnyékában. Megpróbál gondolkodni... Felkészülni... Valami hihető mesével... Hiába... Ági nem az a fajta nő, aki elhiszi az átlátszó, hazug mesét, Áginak nem lehet akármit beadni, bemesélni... Különben is, Ági egy mimóza lélek, minden apróságon problémázik, minden szamárságtól örökösen kiborul, már-már hisztérikus alkat... Ha Kati szájait, kár a gőzért! Minden elveszett... Minden elveszett! Ezzel szembe kell néznie! Erősen gondolkodik, ráncolja a homlokát, bámulja a fa lecsüngő ágát, hogyan fogja elviselni, mit fog mondani, de semmi sem jut eszébe! Csak a fa ágáról az a másik fa — a ligetben —, meg az a harmatos, kilenc-tíz év előtti reggel... A sikertelen egyetemi felvétel előtt harmadik hete dolgozott a liget kertészetében. Hatkor kezdtek, nehezére esett a korán kelés, s ahhoz, hogy elérje az üvegházakat, végig kellett mennie az egész ligeten, az apró kavics idegborzolón csikorgott a talpa alatt, nem nézett sem jobbra sem balra, fázósan baktatott a sétányon, madárdal, virágágyás, rózsalugasok nem érdekelték, csak ócska teniszcipőjének lyukas orrát figyelte, igy nem csoda, hogy kis híján beleütközött a csoportosulásba, mely az alatt a terebélyes vadgesztenyefa alatt állott, amelyen az a szerencsétlen lógott. A csoportosulásból hirtelen kivált egy ember, ismerte, Kisöreg volt, a Csónakház söntésének a törzsvendége, hogy kerül ez ide ilyen korán, villant át az agyán, azután eszébe jutott, talán haza sem ment, záróra után részegen meghúzódott valamelyik bokor tövében, vagy elaludt egy pádon, biztosan így volt. Kisöreg fürgén felmászott a vadgesztenyefa ágára, elővette a bicskáját és nyiszálni kezdte a kötelet. — Kapja el valaki, különben le fog zuhanni! — mondta, de senki sem állt oda, így az akasztott ember teste tényleg a földre zuhant. Kisöreg lemászott a fáról, megtapogatta a testet. — Kihűlt — mondta. — Ennek már nem kell orvos! Az orvos azért kijött, s a rendőrséget is kihívták. De Kisöreg addigra már megkereste az aznapi kocsmázásra valót. Ujjnyi hosszúságúra vagdosta fel az akasztott ember kötelét, s tíz koronáért árulta darabját. — Szerencsét hoz, el ne mulasszanak venni belőle, ki tudja, mikor lesz megint ilyen alkalom! Volt, akit rá kellett beszélni, volt, akit nem. Ö, babonás lévén, az utóbbiak közé tartozott. Alig tűntette el zsebében az akasztott ember kötelét — megnézte, közönséges ruhaszárító kötél volt —, már ripakodott is rá a rendőr Kisöregre. — Hé, mit művel itt maga a tárgyi bizonyítékkal?! Kisöreg csendben el akart iszkolni, közben kiderült, hogy ő fedezte fel és vágta le az ipsét. — Hé, el ne tűnjön, tanúskodni fog! Kisöreg lecövekelt, ő pedig, otthagyva a bámészkodókat, folytatta útját az üvegházak felé ... A munkaidő letelte után betért a Csónakházba egy frissítőre. Kisöreg a pultnál ácsorgott, s egy kancsó sörért bárkinek előadta, hogy akadt rá az akasztott emberre, s hogyan vágta le a vadgesztenyefa ágáról. — Van még kötele? — szólt rá Kisöregre. — Hová gondol? Kötelem már nincs! Ügy vitték, mint a cukrot! Megszorította zsebében a kötéldarabkát, azután elővette, és belehelyezte pénztárcája egyik üres rekeszébe. Azóta jó néhány pénztárcát elnyűtt, de az akasztott ember kötelét nem dobta el velük, mindig előhúzta a régi rekeszéből és gondosan belehelyezte az újba. Semmire sem jut az útpadkán, a fa alatt, csak arra, hogy ha Kati elpofázta Ágnes-
