Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

íejlődésének eme szaka:záról szólva maga Novomeský is a „felfedezés” szubjektív jellegére helyezi a fő hangsúlyt, e felfedezést a proletár költészet atmoszférájába, mint az ebből e felfedezésből tartalmi összefüggések objektivitásába való belépés jelentette számára. 1940-ben Műveimről c. tanulmányában ugyanis megállapította: „Ha valaki valaha is megütközne Vasárnap című első verseskötetem hangulatán és hátterén, ma azt mondanám neki, hogy számomra egykor azt jelentették, amit a sokáig négy fal közt fogva tartott kisfiú számára a szabad rétre való kimenetel jelent; hemperegtem a felfedezés okozta örömömben. És ez a válasz arra is, miért adtam első kötetemnek a Vasárnap címet. Még egy objektív ok vezetett erre, mégpedig az, hogy azt akartam, a hat hétköznap költészete alkossa a hetedik, a költészet napját. Mert mi tulajdonképpen a hétköznap az ember életében? És mik azok a mindennapi tények, melyek körül még ha költő is, ilyen gondolatokkal jár-kel? Elsősorban a szociális valóság tényei, melyek pozitív és negatív oldalát az első világháború utáni társadalmi légkör még jobban kiélezte, mint ma.” Tehát Novomeskýnél már költői fejlődésének első szakaszában a költészet új „atmoszférájá”-nak felfedezésé „a szociális zordsággal és nyomorúsággal” szembesült, s ez az újonnan felfedezett költői atmoszférára is kihatott; így új költői kifejezésmódjának is meg kellett mártóznia a puszta valóság nyers hangzavarában, és ha ebben a hangzavarban nem veszett el, ha nem veszítette el poétikai azonosságát és sajátságát, az bizonyára annak köszönhető, hogy a saját hangján csak arról igyekezett beszélni, amiről legnagyobb hatással csak ő beszélhetett: például arról, hogy az élet hétköznapjainak szintén megvan a maguk „sajátos” költészete, és hogy a költő éppen belőlük teremti meg saját költői „vasárnapját”.

„A szürke mindennapos tevékenységben találja meg a művész az isteni szikrát. A vasárnap — virág a hétköznapok kocsányán, a győzelmek — gyümölcs a harcok ágain, ez az örök viszony, összefüggés és átmenet ragadja meg mindenben a művész szívét. Ma nem az állapot, hanem a növekvés jegyében.” Ezek Jirí Wolker Hétköznapi vagy vasárnapi művészet? (1922) című ismert tanulmányának szavai, melynek hatása kétségtelenül érezhető Novomeský megfogalmazásán: „hogy a hat hétköznap költészete alkossa a hetedik, a költészet napját.” Természetesen, Novomeský a proletár költészet tartalmának és szerepének meghatározását a Vasárnapban saját költői nyelvén valósítja meg, de teljss mértékben osztja Wolker meggyőződését, melyet A proletár művészet című programcikkének (1922) befejező részében fejtett ki: „A proletariátus az új világ munkásai. A művészek az új szépség munkásai akarnak lenni ebben a világban.” Hiszen első kötetének pajzsára mintegy mottóként írta Novomeský verssorát arról, hogy „a különleges élet a világba sok mindent belesző, melyből aztán a költő megteremti a költészet új szépségét”. Azonban éppen az „élet” és a „költészet” dialektikájából szükségszerűen az következett, hogy az új költői szépség megteremtését — mely nem akart elvontan határozatlan lenni, hanem konkrétan tárgyilagos — szembe kellett állítani a valóság „szociális zordságának és nyomorúságának” megismerésével, és eközben meg kellett állapítani: a valóságos (nem a megálmodott) életben a szép nem azoknak jut osztályrészül, akik a legjobban vágynak utána, és a legjobban megérdemlik, mert az életben, mint ahogy azt a Cseléd című versben is olvashatjuk,

A dézsától bejárhatatlan az életöröm útja, s a mezőket hideg törvény oly szörnyen

szörnyen sújtja.

(Darvas János fordítása)

A költő, noha tudja, hogy „A fiú énekétől a világ arca mit sem változott” — vagy talán éppen azért, mert ezt már tudja, „szomorúan akar az örömről beszélni”, mely neki nem adatott meg, a boldogságról, mely nincsen, a szerelemről, mely ismeretlen marad, hogy éppen az emberek életéből hiányzó szépségből teremtse meg a maga nem tüntetően kinyilatkoztatott, hanem művészi képhez megformált tiltakozását az ellen a világ ellen, mely azokat fosztja meg az élet értékeitől, akik nemcsak hogy meg- alázottjai és sérelmet szenvedettjei, hanem egyben e világnak igaz emberei is. így