Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

Nem, erről a költőről tényleg nem lehet patetikusan azt állítani, hogy a költészet élete egyetlen valóságos „tartalmává” vált. El lehet azonban róla mondani: létszükséglete volt a költőszet, hogy segítségével teljesebbé tegye magánélete tartalmát, és hogy az alkotó talentum ilyeníorma megnyilvánulása révén élete a teljes egyéniség formájában valósuljon meg. Ezért sohasem mondott le a költészetről, annak ellenére, hogy csak nyugalmas esték ritka pillanataiban gyakorolhatta: egyszerűen nem tudta eltemetni sokoldalú tehetségének ezt az ágát.

Ez azonban, mondjuk, csak a dolog szubjektív, személyes oldala. Abból, amit a költő korai életrajzából itt nagyon tömören felvázoltunk, egy dolog talán nyilvánvaló: Laco Novomeskýt már a Vasárnap szerzőjeként is olyan embernek kell tekintenünk, aki életét egybekötötte a forradalmi gyakorlattal, és aki ezzel egyidejűleg érzi a költészet elemi szükségletét. Azáltal, hogy személyisége révén egységbe vonja a gyakorlati tevékenységet, mely konkrét történelmi-társadalmi viszonylatokban, határozott eszmei szándéka szerint a költői mesterség sajátos törvénykönyve szerinti alkotást jelentő versírás belső kényszeréből valósul meg, a költészet Novomeský intellektuális és egyáltalán szellemi tevékenységének nemcsak hogy szerves és elválaszthatatlan összetevőjévé válik, hanem általa a költő költészet iránti leküzdhetetlen szubjektív hajlama egyidejűleg objektivlzálódik, vagyis ugyanazokba a konkrét történelmi-társadalmi viszonylatokba helyeződik, melyekben a költő gyakorlatilag is tevékenykedik, hogy aztán ezek között a körülmények között a költő e hajlama révén szüntelenül keresse, megtalálja és újra meg újra igazolja önmagát, művészi azonosságát, élete értelmét és küldetését. Novomeskýre már a Vasárnap megírásától kezdve bármely más szlovák költőnél jellemzőbb, hogy tudatában a költészet (függetlenül attól, hogy látens vagy kimondott formában) állandóan szembesül a gyakorlati élettel; olyan konfrontációba kerül, mely sohasem aljasul tisztátalan promiszkuitássá vagy becstelen konkurenciává, mert mindig a költészetnek az élet és az életnek a költészet által történő kölcsönös, dialektikus felülvizsgálásán alapszik.

Ha figyelemmel kísérjük, hogyan valósul meg ez a viszony közvetlenül a Vasárnap megjelenése előtti időszakban, kétségtelenül egy jelentős tényre bukkanunk: a romantikus emelkedettségű költői látomások a forradalom „nagy” vagy „ítéleť’-napjáról, melyek Novomeský költészetében 1924-ben fordulnak elő leginkább, a következő évtől kezdve, amikor ő maga is a közvetlen, mindennapos forradalmi gyakorlat útjára lépett, verseiben már nem ismétlődnek. Feltételezésem szerint ezt a tényt is a legigazságosabban az említett élet—költészet dialektikának a hátterében értékelhetjük, mely már ekkor Novomeský költői pályája belső fejlődésének hatékony szabályozójaként és irányelveként kezdett hatni. Ha ugyanis a valóság „szögletes kontrasztjainak” megfigyelése és poétikai rögzítése ahhoz a meggyőződéshez vezette a költőt, hogy higy- gyen a valóság forradalmi megváltoztatásának szükségszerűségében és költészete alaphangulatának megváltoztatására késztette, mert tüntetően odaírhatta nevét meggyőződésének költői kinyilatkoztatása alá, most viszont közvetlen résztvétele a forradalmi élet, Wolker szavaival élve „a konkrétumok konkrét megváltoztatásának” pátoszmentes mindennapos gyakorlatában megváltoztatja a forradalom „nagy napja” patetikusan tüntető költői látomását, mert Novomeský eljut ahhoz a teljesen gyakorlati felismeréshez, hogy a forradalom nem a költői felhívásokban és látomásokban gyökerezik, hanem a hozzá vezető konkrét tettek hosszú és állandó folyamatában. Ekkor tudatosítja tisztán: a költészetben sem annyira fontos „a forradalomról beszélni”, mint amennyire „forradalmian beszélni”, és ezt a Jlrí Wolkernál felfedezett nagy erényt (lásd az 1925-ben róla írt tanulmányt) önmagára nézve is kötelezettségként fogadja el.

Igaz, forradalmi nyelven beszélni a költő számára új költői nyelv használatát jelenti, mégpedig olyan jellegzetes művészi kifejezésmódét, amely nem vész el a mindennapok zsivajában, egyúttal azonban oly mértékben hasonlít is hozzá, hogy a költői nyelv új kifejezésmódjában az élet új, forradalmi elemét jelképező mozzanatok tükröződnek. Novomeský ezt a kettősséget már a Vasárnapban megvalósította. Például F. X. Šalda ezt a kötetet „a nagyobbrészt tiszta munkával létrehozott jó proletár költészetként” jellemezte (Zápisník IV, 311. old.), amit nyilvánvalóan úgy kell értenünk, hogy a költői nyelv sajátos egyedisége („tisztaság”) művészi egységet alkot a költői megnyilvánulás eszmei tartalmával (a „proletárival”). Érdekes, hogy évek múltán költői