Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

nének. Mert amikor Laco Novomeský, a modori tanítóképző diákja első verseit közli (1921-ben egy verset a Vatra c. folyóiratban, egy évvel később ugyancsak egy verset a Svojeti c. diáklapban, ötöt pedig a „felnövekvő ifjúság folyóiratában”, a Nový Kodban), ezek még nem többek a szimbolista költői hagyományok meglehetősen kezdetleges visszhangjainál. E hagyományokkal jobbára Vladimír Roy költészetének tanulmányozásakor került kapcsolatba. Egy év elteltével azonban a kezdő fiatal költő orientációja radikálisan megváltozik: érzékeny figyelmét a nála két évvel idősebb Ján Rob Ponifian első verseskötete ragadja meg (Vagyok, 1923), aki harsányan, szinte provokatívan hirdeti a régi világ tagadásának programját, és akinek emberi és szemléleti magatartását a szlovák egyetemisták egy csoportja is magáévá teszi, hogy ezáltal a szocialista eszmék robbanótöltetét helyezze el a fiatal „államalkotó” értelmiség szerveiben (a prágai Detvan diákegyletben és a Mladé Slovensko irodalmi folyóiratban). Az érettségi után még ugyanabban az évben Laco Novomeský tanítói állást kap Pozsonyban, mely igaz, csupán egy vidékies főváros, melyben azonban mégis mint központban futnak össze és keresztezik egymást a fordulat utáni Szlovákia eszmei és szociális küzdelmeinek erővonalai. Olyan verseket ír és közöl (főként a Mladé Slovenskú ban), melynek már szemmel láthatólag új, „modern” formájuk van; észlelhető rajtuk az összpontosított figyelem, mellyel a korabeli valóságot „éles kontrasztjainak” felvázolásával megragadja, bár egyelőre nagyobbrészt inkább az érzések prizmáján, mint a pontos megismerés lencséjén keresztül. Elég volt azonban már egy viszonylag rövid, eszmei és irodalmi csatározások közepette eltöltött időszak is (Novomeský Ján Poničan után egy időre átvette a Mladé Slovensko szerkesztését, de a polgári kiadóknál túlságosan baloldali beállítottságával ő sem járt sikerrel), és a fiatal költő eljut az effajta felismeréshez: 1924-ben a Pravda Chudoby szerzői közt találjuk, és a forradalmi társaságba való belépés számára egyenesen ünnepélyesen közéleti megjelenési formát ölt; ugyanis a győztes forradalom „nagy napjának” költői látomásában jelentkezik:

az öröm ódáját énekli majd a tömeg s vele

Ladislav Novomeský.

Tehát a költő aláírása mintegy pecsétként hitelesíti a tömegek forradalmi vágyai és a költő éneke között ünnepélyesen meghirdetett szövetséget. A lényeg azonban az, hogy a fiatal Novomeský nem maradt meg csupán az ünnepélyes kinyilatkoztatásoknál, hanem új és végérvényes szemléleti és állampolgári pozíciójából teljesen gyakorlati következtetésekre jut: a húszéves költő otthagyja „biztonságos” létalapját (nyugdíjas állását), és a kommunista újságíró egzisztenciálisan bizonytalan, ám tartalmilag kétségtelenül értelmesebbnek tűnő hivatását választja, először 1925-től a pozsonyi Pravda Chudobynál; a lappal együtt rövidesen Ostravára kerül, onnan pedig a húszas évek végén Prágába, ahol egy évtizeden keresztül gyakorlatilag a párt minden központi sajtószervének a munkájában részt vesz. Edo Urx, Klement Gottwald, Julius Fučík, Ján Šverma és a párt más dolgozóinak munkatársa és elvtársa lesz, akik számára a világos és meggyőző szóban megtestesült gondolat igaza az osztályharc egyik leghatékonyabb fegyvere volt. Novomeský, az igazság szüntelen megismerésével felvértezve, magabiztosan bánt a szó minden jelentésével, mégpedig úgy, hogy még a látszólag legegyszerűbb vagy „tiszavirág-életű” szónak sem becsülte le tartalma fajsúlyát és társadalmi funkciója konkrétságát. A tárgyilagos, anyagszerű és közvetlen hatású szóval dolgozó mindennapos újságírói munka szoros közelségében helyezkedik el Novomeský költészete is, amelyről évek múltán Tereza villa című versében egy helyen így vall:

S azután nap mint nap eltöprengsz, hírrovaton, megfelelő címszavakon az újságban, röplapok megkapó sorain, népnaptárok meggyőző szövegein; vacso'fák utáni verseken,

de azokon már csak néhanapján. ,

(Dudás Kálmán fordítása)