Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

kásságát is befolyásolták, miért nem tudták megbontani egyes alkotók (például Novomeský) művészi fejlődésének belső szervességét s megállítani a fordulat utáni szlovák irodalomban proletár, a szociális és a nemzeti jelleg egyesítő folyamatát. S végezetül, a „proletár jelleg” e meghatározásának elfogadása megkönnyíti számunkra, hogy megismerjük a háború utáni szlovák és cseh irodalom fejlődési útjainak különbözőségét, s e különbözőség révén megértsük a szlovák irodalmi baloldal egészében véve egységes viszonyulását a húszas évek derekának poétizmusához.

3

Ha Urx a potéista művészetről írt kritikáiban szüntelenül azt hangoztatja, hogy olyan költészetről van szó, amelynek „nincs reménye arra, hogy a széles tömegek, a nemzet tulajdonává váljék”, ez az érv nem értelmezhető csak a puszta szociológia előterében, hanem az irodalom már kialakított életfelfogásának a kifejeződését kell látni benne, tudniillik egy olyan felfogásét, amely a „proletár” és a „szociális” jelleg dialektikus egységére irányul. E mellett az érv mellett Urx rendszerint azt a kifogást is felhozza, hogy a poétista költészet „életköre” túlságosan szűk, túlságosan szubjektivizált; azt mondja, ebben a költészetben „nincs olyan gondolati tartalom, amely a fiziológiai szenzációkat alkotó egésszé kovácsolná”. Nyilvánvaló, hogy a poétizmussal szembeni fenntartásokban egy olyan irodalomtípus elképzelése rajzolódik ki, amely nem mond le róla, hogy széleskörűen benne gyökerezzen a társadalomban, és nem adja fel azt a lehetőséget sem, hogy „gondolati tartalma” által közvetlen társadalmi befolyást gyakoroljon. Olyan irodalomtípusról van szó, amely, mint Urx mondja, nem csupán a képzelőerő, a képzelet és a boldogságról alkotott álom törékeny üvegházi virága lenne, hanem amely — hogy megálljon „a ma szociális eseményeinek viharában” — „férfiszívet” követel a költőtől, olyat, amilyen Wolker szíve volt...

Már említettem, hogy Urx nem vetette el a priori az álom, a képzelet, az imaginati- vitás, az életöröm utáni vágy költészetét, hogy a „romantika” és a „realizmus” antinómiájának az alkalmazása révén úgyszólván legális helyet keresett e költészet számára a „proletár” irodalom egészében. Persze ennek az alkalmazásának bizonyos fokú gépiessége (már erről is szóltam) nagyon hamar lelepleződött, s a poétista költészet első konkrét alkotásaival — Nezval Pantomimájával és Seifertnek a Na vlnách T. S. F. című kötetével — szembekerülve már Urx sem beszél az említett antinómia helyességéről a proletárirodalom vonatkozásában, s közvetetten lényegében az antinómia egyik

— tudniillik a „realista” — pólusát kanonizálja. A Na vlnách T. S. F. című Seifert- kötet bírálatában — emely egyébként rendkívül éles, nem tartózkodik az olyan kifejezésektől sem, mint a „limonádé-unalmas költérzet”, „motyogó rímek”, „mai dekadens divatok” etc. — hangsúlyozza, hogy a poétisták „nem élik következetesen a maguk modern világnézetét, nem egész emberek ők, hanem romantikus és beteges individuumok”. /Básnik v zástupe, 139. old.; St. Š. kiemelései.)

Igazságtalan volt ez a bírálat? Bizonyára igen; a poétizmus „romantikusságának” és „betegességének” szoros összekapcsolása első pillantásra szervetlennek és önkényesnek tetszik. De a poétizmusnak mint a valósághoz való költői viszonyulás bizonyos típusának az elvetése, ismétlem, összhangban volt a szlovák szocialista irodalomnak nemcsak az akkor születő eszmei felfogásával, hanem életfelfogásával is, összhangban volt a proletarizmuj elsődlegesen forradalmasító szerepének értelmezésével, az irodalom társadalmi küldetésének „komoly” és „szigorú” felfogásával. Emellett mindezt szoros összefüggésben kell látni a társadalmi feltételekkel, „a szociális események” ama „viharaival”, melyek között a DAV-nemzedék formálódott, s amelyekben önként és tudatosan maga is részt vett. S összefüggésben kell látni mindezt egyszersmind a fordulat utáni szlovák irodalom feszült „szociális jellegének” egész légkörével. Ebben tükröződtek vissza az irodalom társadalmi feltételei és jutott kifejezésre az irodalom nemzeti tudatának történelmileg változó tartalma. Ezeknek az objektív tényezőknek a hátterében aztán úgy értékelhetjük a davistáknak a poétizmussal való polemikus találkozását, mint nem csupán két irodalomfelfogás, hanem egyszersmind két életfelfogás találkozását, mint olyan találkozást, amely „nemzedékileg egységes” világnézeti platformon valósult meg ugyan, e találkozás alkalmával azonban