Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

mindkét fél különböző feltételekből és a lehetőségek különböző értelmezéséből, különböző feladatokból és az irodalom új életeszményének különböző művészi megvalósításából indult ki. A davisták a szocialista irodalom „proletár” modelljét fejlesztették tovább, s e modellhez való hűségük — amely egyebek között a poétizmus polemikus elutasításában fejeződött ki — programszerű „öntudatosodásuk” folyamatának is jelentős összetevője lett. Ennek a hűségnek a nevében szánták rá magukat bizonyos „igazságtalanságokra” is a poétizmussal, vagy pontosabban mondva: a poétistákkal szemben; nem azért szánták rá magukat, mintha nem becsülték volna a poétisták költészetét, hanem talán éppen azért, mert elismerték művészi tehetségüket.

Ezzel összefüggésben nagyon érdekes megvilágításban mutatkozik Novomeskýnek a „poétizmus halálát” hírül adó ismert pamfletje is. 1924 szeptemberében, a Chudobný boháč (Szegény gazdag; Pravda chudoby, 111. sz.) című versében Novomeský világosan kijelentette: „... a Devétsil költőit tartom a legtöbbre, mert — mint jómagam — ők is kommunisták”, ez azonban nem tartotta őt vissza attól, hogy 1925 márciusában (Pravda chudoby, 38. sz.) élesen kirohanjon a Devétsilhez tartozó bizonyos „emberkék” ellen. Pamfletjének szövegét érdemes teljes egészében idézni:

Poétizmus ______________________

(

Demagógia.)

Közhírré tesszük, hogy a koktélokkal megterhelt agyak e félresikerült konglomerátumának elérkezett a halála órája. A poétizmus már egyszerűen kimerült, hiszen mi is várható még tőle, amikor Nezval és Seifert már kiadták a maguk könyveit. Mi jöhet még? — Semmi meglepetés. Jó néhány évtizedre lesz még szükség ahhoz, hogy Párizs új perverzitásokat verjen az agyunkba.

Jozef Kulda sírján elszáradtak a koszorúk, a gyász hivatalos ideje lejárt, a poétisták szentháromsága (Nezval, Teige, Seifert) ellátogathatott a Music Haliba meg a Chat Noirba, és odahelyezhette „villany”-líráját a karcsú üvegek meg a széles koktélos- poharak közé. Hogy Lenin Dionüszosznak tűnt számukra, azon nincs mit csodálkozni, mivelhogy nemi eksztázisban vergődtek a táncosnők lábai előtt. Yvette Gilbert gyönyörűen énekelt, ne csodálkozzatok hát, hogy ezek a faunok nem hallották az utca fájdalomkiáltását. Természetes egészségüknek köszönhetően nem voltak színvakok, s Apollinaire sokszínűsége jobban tetszett nekik, mint a zászló vöröse.

De:

Azóta csendőrgolyó vágta át Martin Drga ütőerét

— azóta a prágai elvtársak éhségtől elgyengült kezei kiverték a kávéházak ablakait, s ezzel megrendítették a poétizmus alapjait

— azóta a proletariátust fellelkesítette a forradalom új életereje

— nos, azóta ijesztően feszült a légkör, és senkinek sincs ideje arra, hogy a texasi komédiások attrakcióit lesse.

Az óceánokon minden hajó fel van fegyverezve, és nincs idejük arra, hogy a 9sil*-ből Ausztráliába szállítsák a táncoló emberkéket. „Potyemkin herceg” lobogója után mennek.

Az afrikai négerek már nem táncolják a kelet egzotikus táncait, mert éppen a késeiket köszörülik. Ha-ho-hi-hu!

Közhírré tesszük a poétizmus halálát.

APOLLINAIRE meghalt.

Éljen MAJAKOVSZKIJ!

Első olvasásra bizony nehéz eldönteni, mi a figyelemreméltóbb ebben a szerfelett polemikus pamfletben: vajon annak a forradalmi pátosznak a hitelessége-e, amellyel itt a kor szociális viharzásának a tényei hangsúlyozódnak, hogy bennük, mint valami hiperbolikus tükörben, megmutatkozzék az életet afféle „szórakoztató üzem”-ként feltüntető koncepció kicsinyessége; avagy a nyilvánvaló irónia (vagy inkább önirónia?), amellyel a szerző ezt az egész polemikus kirohanást s főként érvelési eljárást „demagógiának” nyilvánítja! A legfigyelemreméltóbb talán mégiscsak éppen e két ellentétes álláspontnak — a pátosznak és a pátosz ironikus lejáratásának — az összekapcsolása,

* Devét (cseh) = kilenc