Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

ért véget —, az évtized második felében azonban már a burzsoá-demokratikus eszmei alapokon álló kritika is kedvezően értékeli művészetüket (erről tanúskodik Hamaliar idézett véleménye is, amely az adott esetben kétségtelenül reprezentatívabb álláspont, mint mondjuk Stefan Krčméry elutasító bírálatai). A kommunista költők művészi megnyilatkozása bekapcsolódik a korabeli fiatal szlovák költészet „kórusába”, s nemcsak e kórus ellenpontjává, hanem több szempontból egyenesen vezérszólamává válik, amely meghatározza a szlovák költészet új (történelmileg új!) dallamának jellegét. „Jellemző viszonyainkra”, írja a fordulat előtti utolsó írónemzedék egyik képviselője, mikor az első szabad évtized elteltével az irodalomban uralkodó eszmei helyzetről elmélkedett, „hogy irodalmi irányzataink és csoportjaink tagjainak munkásságát áthatja a szociális érzék. Olvasáskor és szavaláskor ezért is nem tűnnek olyan különösnek a szemünkben Rob Poničan, Daniel Okáli, Laco Novomeský, Fraňo Král szociálisan kiélezett proletárversei, bármi fölött elmélkednek is: a fényűzés és a nyomor ellentéte, a gépi rabszolgamunka, az öngyilkosok tragédiái vagy az életben csalódott lányok kegyetlen sorsa fölött. Dalaik szerves részei az új szlovák szimfóniának, s az itt-ott elkoptatott sablon lényegében nem csökkenti életszerűségüket.” (Peter Kompis a Slovenská prítomnosť literárna a umelecká c. gyűjteményben, Prága 1931, 113. old.)

Azt hiszem, ez a tanúvallomás nemcsak érdekes, hanem elég fontos is ahhoz, hogy ne intézhessük el röviden, egy — a háború utáni szlovák irodalomban fennálló eszmei, vagy pontosabban ideológiai különbségek és ellentmondások szándékos elkendőzésére utaló — gyanúsítással. Mert, ha nem is közvetlenül, arra ösztönöz bennünket, hogy elgondolkodjunk a „proletár jelleg” és a „szociális jelleg” viszonyának az irodalomban megmutatkozó konkrét történelmi formáján, vagy másként fogalmazva: a realitás bizonyos kimondottan ideológiai értelmezésének és a realitás „tisztán” emocionális értékelésének a viszonyán; hogy elgondolkozzunk nemcsak az „osztályjelleg” és a „nemzeti jelleg”, hanem egyszersmind az „osztályjelleg” és a „szociális jelleg” dialektikus antinómiájának konkrét történelmi tartalmán. (Hiszen, mint tudjuk, az ember társadalmi lény, csakis a többi emberhez való viszonyában, vagyis társadalmilag realizálódhat emberként.) S végezetül, az idézett tanúvallomás arra indít bennünket, hogy feltegyük a kérdést: beszélhetünk-e, s ha igen, milyen értelemben, milyen jegyek alapján beszélhetünk a fordulat utáni szlovák irodalom „nemzeti jellegének” egységéről?

Anélkül, hogy megkísérelném itt nemhogy megoldani, de csak taglalni is ezt az egész bonyolult kérdéskört, egy — a témánkat közvetlenül érintő — hipotézist szeretnénk felállítani. Ha feltesszük, hogy a fordulat utáni szlovák irodalomban a „nemzeti sajátosság” történelmileg új formájának egyik alapvető alkotó jegye éppen a szembeszökő „szociális jelleg” — persze, a szó tágabb értelmében vett szociális jelleg: belső értelemben, mint téma és életszemlélet és külső értelemben, mint társadalmi funkciósság —, akkor a „proletár jelleg”, noha nyilvánvalóan és programszerűen csak az irodalmárok egy része tűzte maga elé, tudatos tényező, amely az irodalom szervezetén belül forradalmasítja, azaz tudatossá, társadalmilag megalapozottá, történelmileg konkréttá teszi, történelmi céllal és feladattal ruházza fel ezt a szociális jelleget. Ez a tényező azonban e szerep teljesítése során — hogy egyáltalán teljesíthesse ezt a szerepet — egyszersmind saját „kizárólagosságától”, önmagába zártságától is megszabadul, s egy új egyetemesség felé irányul, mivel egyrészt az adott körülmények között nem hagyhatja figyelmen kívül a „nemzeti” irodalom egészébe való tulajdon beletartozásának tényét, másrészt belső természetének megfelelően önnön- maga dialektikus tagadására és egy új társadalmi, tehát ismét „szociális” minőséggé való alakulásra törekszik.

Azt hiszem, a „proletarizmus” így értelmezett tartalmának és szerepének elfogadása lehetővé teszi, hogy megértsük, miért nem teremtettek a DAV-nemzedék szerzői valamilyen külső, kodifikált csoportpoétikával felfegyverzett irodalmi irányzatot — annak ellenére, hogy Urx kezdetben szemükre vetette a „közös irányzati megnyilatkozás” hiányát —, s miért fejlődött munkásságuk mindenekelőtt az egyén belső önrendelkezésének törvénye szerint. Segítségünkre van továbbá annak a ténynek a megértésében, hogy a „proletkultos” nézetek — mint bizonyos proletár „kizárólagosság” kifejezésre juttatói —, amelyek időnként a DAV-nemzedék egyes képviselőinek az elméleti és kritikai megnyilatkozásaiban is érvényesültek, s e nemzedék más képviselőinek a mun