Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

szont a tárgyi világ már önmagában is biztosítéka a boldogságnak; a fő biztosíték azonban az emberi érzékszervek az irányú képessége, hogy érzékelni tudják az emberi agy és kéz „konstruktív munkájából” születő „új szépség” kimeríthetetlen sokféleségét, méghozzá bármiféle morális vagy inkább moralisztikus kívánalmak és kategorikus követelmények nélkül. („Nem szívesen alakítaná az eljövendő életet is absztrakt szabályok szerint. Kodifikált erkölcs nem létezik; az erkölcs csupán az együttélés baráti viszonyaiban formálódik, embertől emberig, gyönyörűséges, nem szűkkeblű bonton.”) Wolker is tudja, hogy a proletárművészet modellje csak viszonylagosan történelmi, tehát csak ideiglenes formája a szocialista művészetnek, bizonyos értelemben — tudniillik az objektív valóság totalitásához viszonyítva — szükségszerűen partikula- risztikus megjelenési forma. Ezért beszél róla úgy, mint „a közös szociális kezesség- vállalás életstílusa nagy korszakának előőrséről” s ezért tolja ki a stílusbeli egyetemesség irányában való átalakulását az emberiség szocialista jövőjébe: „Ha a proletárművészetre is marxista módon tekintünk, rájövünk, hogy ez is átmeneti művészet. A proletárdiktatúra időszakának végén megszűnnek a társadalmi osztályok. Az osztályok megszűntével a proletár osztályművészet is eltűnik. Vagy mielőtt még eltűnne, minden oldalra kiárad az osztály szűk korlátai közül, s a szocialista kultúra új kated- rálísaivá növekszik. A proletariátus az új világ alkotója. A művészek az új világ új szépségének az alkotói akarnak lenni.” Teige poétizmusa az emberi érzékek afféle érzeti egyetemsségének az elképzeléséből indul ki, ebben az egyetemsségben látva a tárgyi világ adott realitásából fakadó új szépség megteremtésének az előfeltételét; úgy tűnik azonban, hogy ennek az egyetemességnek a teljes mértékű társadalmi érvényesítését ő is a jövőre, a szocializmus időszakára tartalékolja: „A világot ma a pénz, a kapitalizmus uralja. A szocializmus azt jelenti, hogy a világot az észnek és a bölcsességnek kell uralnia, ökonomikusán, céltudatosan, hasznosan. Ennek az uralomnak a módszere a konstruktivizmus. Az ész azonban megszűnne bölcs lenni, ha — eluralkodva a világon — elnyomná a szenzibilitás területeit: az élet megsokszorozása helyett ez az élet elszegényítését jelentené, mert az egyedüli, boldogságunk szempontjából értékes gazdagság az érzetek gazdagsága, a szenzibilitás kiterjedtsége. És itt lép közbe a poétizmus az érzelmi élet, az öröm, a képzelet megvédése és megújítása érdekében.”

A proletárművészet és a poétizmus bizonyos elméleti alapelveinek ebből a futólagos konfrontációjából is elég megbízhatóan következtethetünk arra, hogy a két irányzat között nem csupán az ellentétesség, hanem tulajdonképpen bizonyos komplementaritás viszonya is fennáll. Hogy eredeti koncepciójában a poétizmus nem egyszerűen a proletárköltészet gépies tagadása, nem értelmezhető csupán a proletárköltészet bizonyos, noha szembetűnő, külsődleges alaki-tartalmi jegyeinek elvetéseként, hanem hogy egyszersmind a proletárköltészet dialektikus tagadását is jelenti, amelyben implicite a fejlődési folytonosság mozzanata is benne foglaltatik: ezt a folyamatosságot és a baloldali művészet antropocentrikus alapjának új aktualizálására irányuló törekvésekben, az elsődleges emberi szükséglet — a konkrét világ lehetőségeinek keretében megtalálható „emberi boldogság” szükséglete — új tartalmának keresésében látom. Kétségtelenül feltehető, hogy az „ideológiai költészet — tiszta költészet” így létrejött antinómiája annak az egyoldalú antitézisnek az eredménye, amely végső soron nem kiterjeszti, hanem leszűkíti a művészet és a költészet szociális bázisát, de a húszas •évek derekán aligha hagyhatjuk figyelmen kívül a baloldali irányvételű cseh avantgarde ez irányú fejlődésének törvényszerű vonásait. Ennek a fejlődésnek a szervességére egyébként — noha ő csakugyan kis időbeli távolságból nézett rá — már F. X. Salda is felfigyelt; az O ne/mladší poesii české (1928) című tanulmányában a következőket írta: „A proletár jelleg, a forradalmiság nem egyértelmű szavak. Ami "W o 1 k e r n é 1 a harchoz s még inkább a műhöz és a munkához volt közel, az most a boldogsághoz és az örömhöz van közelebb. Így lehetne megragadni a forradalmiságnak a legfiatalabb költők második, különböző címkék — mint amilyen a tiszta költészet vagy az öntörvényű költészet, a pánglobizmus vagy a szimultaneizmus címkéje — alá tömörülő rétege által végrehajtott átértékelését. Ez azt jelenti: az a nálunk még mindig általánosan elfogadott magyarázat, amely szinte kiirthatatlanul rögződött az álkritíkus agyakban, hogy az ■első (azaz Wolker és a proletárköltők — St. Š.) meg a második réteg (azaz Nezval és