Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

Köztudott dolog, hogy a szlovák proletárköltészet a húszas évek első felében kezdett nemzedéki művészeti megnyilatkozásként érvényesülni. Kritikus-protagonistája és elméleti formálója, Edo Urx, a hazai (csehszlovákiai] proletárköltészet szerves részének tartotta, beszélt a cseh proletárköltészethez való közeliségéről, ugyanakkor azonban nem felejtette el megemlíteni, hogy „mégis gyökeresen szlovák, nyers, egészséges, új, sajátos valami”, művészileg azonban még kialakulatlan, a keletkezés állapotában levő. A Pravda chudoby 1924. május 1-i számában közölt, négy szlovák proletárköltő (Okáli, Poničan, Sirácky és Tomášik-Dumín] művészetével kapcsolatos fejtegetését a következő megállapításban foglalja össze: „... ma itt van a legfiatalabbak szocialista költészete. Nincs nekik, persze, világos programjuk, nem köti össze őket közös irányvétel. S azért sem képeznek még nemzedéket, mert a program mindenekelőtt öntudatot jelent. Az pedig hiányzik. A program ugyan még nem forradalom, de legalábbis keresztapja a forradalomnak.” (Urx: Básnik v zástupe, Bratislava 1961, 82. old.) S meg kell mondanunk, hogy a szlovák költészet szocialista áramlatának „öntudatosodásához”, programjának kikristályosításához a cseh szocialista költészet kontextusában feltűnő új jelenségekkel való elméleti-kritikai kiegyezés, valamint a fordulat utáni „egységes” nemzedéki mozgalom két pólusának irányvétele között meglevő, az említett elméleti-kritikai kiegyezésből következő feszültség is hozzájárult.

Csehországban ugyanis éppen akkor érett meg az idő a költészet forradalmi, proletár tartalmának nyílt „átértékelésére” s egy új program meghirdetésére; ezt az új programot Teige fogalmazta meg 1924-ben, a poétizmus ún. első manifesztumában (szövegét lásd az Avantgarda známá a neznámá c. gyűjtemény 1. kötetében, Prága 1971, 554—561. old.). Rendkívül fontos — a szocialista költészet fiatal képviselőinek „öntudatosodási” folyamata szempontjából is — tudatosítanunk, hogy a poétizmus a maga elsődleges formájában nem valamiféle szűk értelemben vett költészeti irányzatként manifesztálódott, hanem új életszemléletként, új életprogramként. A poétizmus nem izmus, azaz nem a sző eddigi, szűk értelmében vett izmus. (...) A poétizmus, ismételjük, életművészet a szó legszebb értelmében, modernizált epikureizmus”, hangsúlyozza Teige a „manifesztumban”. A marxizmus világnézeti platformján, ahogy figyelmeztet is reá, Teige úgy terjeszti elő a poétizmust, mint „az élet szépségébe vetett megsokszorozott optimista hit” egyenértékét, „az élet kontrasztjait és ellentéteit harmonizáló” s „az élet nagyszabású szórakoztató üzemmé alakítását kívánó” „életatmoszféra” kifejezését. Tehát mindenekelőtt egy új életstílus meghirdetéséről van szó, egy új „modus vivendi”-ről, melynek funkciói közül — tekintettel arra a megrázó erkölcsi és fizikai tapasztalatra, amelyre az emberi psziché a világháború idején tett szert — a higiéniai és a terapeutikus szerep sem hiányzik. A poétizmus ezért nem akar öncélú lenni, hanem az embert akarja szolgálni. A poétizmus ugyanis Teige szerint „a konstans emberi szükségletekből nő ki, minden hivalkodás és művészi szemfényvesztés nélkül. Tudja, hogy az emberiség legnagyobb értéke mindenekelőtt maga az ember, a közösségi együvé tartozás fegyelmének alárendelt egyéni szabadság, az ember boldogsága, belső életének harmóniája”. Ennek a „vitalista (vita = élet) antropocentrizmusnak a nevében „revideálja” aztán a poétizmus nemcsak „a boldogság történelmi ideálját”, hanem az ún. proletárköltészet történelmi képződményét mint a valósághoz való új (vagyis szocialista) művészi viszonyulás már állandósult formáját is.

Átértékeli e költészet alakját, azaz formáját és tartalmát —bár eszmei alapjához nem lesz hűtlen. Mivel — például Wolker értelmezésében — gondolati, erkölcsi és érzelmi alapját tekintve a proletárköltészet is antropocentrikus volt. A forradalmiság, a kollektivizmus, az irányzatosság és az optimizmus — a proletárművészet fő jegyei, ahogy azokat Wolker megfogalmazta — együttesen az emberi boldogság szükségletének, sőt szükségszerűségének a kifejezői voltak: „A proletár bölcsesség csak ezt a világot ismeri mint az élet alapját. Nem mennyei boldogságra vágyik, emberi boldogságot akar a maga lehetőségeinek keretében”, írta Wolker a Varban (1922) közölt ismert tanulmányában. Persze, az emberi boldogság elérésének lehetőségét Wolker számára „az emberi becsületesség” és „a konkrétum konkrét megváltoztatásáért” vívott harc feltételezi: vagyis a boldogság kategóriája (nemcsak a kollektív, hanem az egyéni boldogságé is) nála a kollektív és egyéni társadalmi-forradalmi aktivitás és etika kategóriájának van alárendelve. Teige poétista manifesztumában vi