Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - FIGYELŐ - Cselényi László: Radar
ez a kikerülhetetlen rimbaud-i parancs van felírva, ahogy az Egy évad a Pokolban utolsó lapján olvasható. Azóta sem léphet be rajta senki anélkül, hogy — így vagy úgy, ha másként nem, szavakban — magára kötelezőnek ne ismerné el ezt a feltételt” — írja Somlyó, eleve elhatárolva magát minden „se hideg — se meleg”, „csak óvatosan” modernkedő álprófétáktól, a modernség farizeusaitól, kútáraitól és vámszedőitől. Igaza van. „Modernnek kell lenni mindenestül”! De Mi a modern? — kérdi Frank Kermode a cambridge-i King’s College professzora az Európa Modern Könyvtár sorozatában megjelent tanulmánygyűjteményében. „Újfajta írás jelenik meg, amit először megvetéssel és gúnnyal fogadnak; azt hallják, hogy itt fittyet hánytak a hagyománynak, hogy eljött a káosz ideje. Idővel kiderül, hogy az újfajta írás nem romboló, hanem újrateremtő. Nem arról van szó, hogy elvetettük a múltat, amiként ezt mindenféle új mozgalom csökönyös ellenségei — de legostobább hívei is — szívesen hiszik; hanem arról, hogy kibővítettük a múltra vonatkozó felfogásunkat; és annak fényében, ami új, a múltat új körvonalaiban látjuk” — summázza Frank Kermode T. S. Eliotot idézvén, címadó tanulmányának mondanivalóját. D. H. Lawrence és az apokaliptikus típusok, T. S. Eliot, Musil, Beckett, Henry Miller, W. H. Auden, William Golding, Salinger — íme a modernség megtestesítői (vagy éppen ellentípusai) Kermode szerint. S még két összefoglaló jellegű esszé: Az irodalmi fikció és a valóság s a Felismerés és megtévesztés a regényben. S a címadó írás: Mi a modern? ízelítőképpen idézzünk a Musilról írott esszéből: „Musil rangja Proustéhoz vagy Joyce-éhoz mérhető. Ha csupán mint emberekről beszélnénk róluk, gondolom, nem túloznánk, ha azt mondanánk, hogy Mu- silnak egyszerűen több esze volt, mint kettőjüknek együttvéve. De regényíróként nem gondolkodhatunk róla kettőjük társaságában. Mégpedig azért nem, mert Proust és Joyce is határvidéken tevékenykedik, azon a vidéken, amivel Musil, mivel más határvidékek foglalkoztatták, nem sokat gondolt: a regényforma hatalmas és bizonytalan körvonalú határvidékén. Proust és Joyce műveletei töretlenek; Musiléi viszont nem”. A Beckett-tanulmányban pedig ezt olvashatjuk: „Beckett rejtvénygyáros, fura és tanult rejtvénygyáros. Útbaigazításokat keresünk, találgatjuk, mit jelent. Formájának csiszolt bonyolultsága alighanem az a darab hús, amit a modern betörő magával visz, hogy lecsendesítse az avantgard kutyát”. Amint látjuk, választott „hőseiről” Kermode professzor nem csupa dicshimnuszokat zeng, ugyancsak odamondogat még a valódi nagyoknak is. Hát még a kisebbeknek! Salingernek például: „A Zabhegyezőbe eleve be van építve a halálvágy — írja. Ez kell a fogyasztónak, akárcsak az olyan fogkrém, amelynek kellemes az íze, de egyben tartalmaz valami ügyes megelőző szert is az ínygennyesedés ellen”. S még választott hősének, T. S. Eliotnak Is kijut Kermode vitrioljából: „Egy nagy költőnek nem kötelező megérteni egy másik nagy költőt; jó oka lehet rá, hogy miért nem érti. Eliot kétségkívül egy bizonyos típusú modern nagyság jegyeit viseli, a szabálytalanság és káosz hasznos megsejtéseit, a mocskos ócskásbolt igazságát”. De az is igaz, hogy Kermode nagyra becsüli a The Waste Land (magyarul Vas István átköltésében Átokjöldle címen olvasható) alkotóját. „Véleményem szerint megvan benne (az Átokföldjében) az igazi rend is, az egyedüli, megismételhetetlen rend, mely ellenáll a szintézisnek. Az Átokföldjével ösz- szehasonlítva, a Négy kvartett elszigeteltnek tűnik a maga kiválóságában, mely tragikus, az időbeliség kínjainak ábrázolásában gyakran kristályosán végleges, de személyes is egyben; s időnként Inkább a kommentárhoz kerül közelebb, mint magához a dologhoz. Amikor a Kvartett az időtlen pillanatok szövevényéről, időnek és időtlennek a metszéspontjáról beszél, akkor csupán beszél róluk; igazi képük az Átokföldjé. Rajta futnak át az álmok, melyekben a felelősség kezdődik” — írja Kermode. T. S. Eliot Négy kvartett]érö\ sokkal jobb a véleménye (sok más kiváló szerzővel egyetemben) Cs. Szabó Lászlónak. A Gondolatnál megjelent Alkalom — esszék irodalomról, művészetről című kötetében olvasható az 1966-ban íródott Emlékezés T. S. Eliotra alcímet viselő A négy vonósnégyes című tanulmány, Cs. Szabó esz- széista művészetének egyik kiváló darabja. „Nagy költő nem szokta beérni azzal,
