Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (6.)

az irodalmi fejlődés folytonosságának a bizonyítására, hanem létkérdés is, hisz,a szocialista eszmeiség a művészetek számára is természetes igénnyé vált, olyan morális törvénnyé, amely egy megosztott társadalomban a differenciált tudat ellentmondásainak a feloldását vállalta azáltal, hogy a közösségi élet s a társadalmi problémák — igazságos — megoldásának a lehetőségeire irányította a figyelmet. A magyar prózairodalomban a munkás- és paraszti élet kiszolgáltatottságának ábrázolása, szociografikus megjelenítése (Kodolányi János, Nagy Lajos, Szilágyi András, Lengyel József regényei, novellái), vagy Az Ot életutakat bemutató, a csehszlovákiai magyarság lakta területek elmaradottságát feltáró írásai, eltérő művészi hőfokon ugyan, de szinte azonos társadalmi elkötelezettséggel és elszánással a szocialista eszmeiség szolgálatában álltak. A közép- és nyugat-európai polgári irodalmakban ekkortájt kibontakozó új tár- gyiasság (Neue Sachlichkeit) irányzata is lényegében a háború utáni társadalmi ellentétek szülte kijózanodás tényére, s a polgári demokráciák okozta csalódottságra utalt. A tárgyiasság kultusza azonban a polgári irodalomban — ahogy Illés László írja — „egyúttal a perspektívátlanság és a pesszimizmus egyre súlyosabbá váló elemeit is magában hordozta”. Ezzel szemben a proletárirodalom a társadalom forradalmi átalakításának stratégiáját követve a kendőzetlen feltárás, leleplezés s az élesedő osztályharc mindennapos igényeiből indult ki. A riportázs, a montázstechnika, a filmszerű „vágások” (ez elsősorban Az Ot szerkesztésére volt jellemző) egyaránt ezt a célt szolgálták. A szavalókórusok dialógusai is agitatív szándékúak voltak, sőt később a sajtóban közölt igénytelen rigmusoknak is ezt a szerepet szánták. Upton Sinclair, Dos Passos és Theodore Dreiser naturalizmusának hatására a szimultán elbeszélő módszer és a pamflet jellegű, nem szépirodalmi igényű „leleplezések” is alkalmasaknak látszottak arra, hogy a társadalmi valóság ellen lázítsák a tömegeket. Kétségtelen persze az is, hogy az „érzelmi szocialista” megnyilvánulások mögött nemegyszer a kispolgári reformista utópizmus eszméi is (erre éppen Upton Sinclair a példa) meghúzódtak.

A csehszlovákiai magyar irodalomban a szocialista prózaírók szinte kivétel nélkül a valóságirodalmat művelték. Olyan prózaírók, mint Bányai Pál, Sellyei József, vagy a munkásíróként induló Dömötör Teréz és Háber Zoltán, valamint Morvay Gyula és Ilku Pál művei képviselték a valóságirodalom eszmeiségét. Talán mondanunk sem kell, hogy a valóságirodalom igényeit, szempontjait a legkövetkezetesebben Fábry Zoltán képviselte a Korunk, Balogh Edgár pedig (a munkásirodalom szervezésének szándékával) Az Ot hasábjain. Nem jelentettek kivételt azok az írók sem, akiket az avant- gardizmus képviselőiként tartunk számon (Forbáth Imre, Földes Sándor, Mihályi Ödön s részben Berkó Sándor).

Valóságirodalmunk egyébként kezdettől fogva szoros kapcsolatban állt a proletárírók nemzetközi mozgalmával, s jelentős tényezőnek számított a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomban. Irodalomszervezőinek jóvoltából azonban sajnálatosan megismételte azokat a hibákat, melyek a RAPP törekvéseire voltak jellemzők. Vonatkozott ez az ábrázolás esztétikai minőségének elhanyagolására éppúgy, mint az irodalom és művészet funkciójának az osztályharc és a napi politikai célok szolgálatára való leszűkítésére, vagy a valóságfeltárás agitatív igényeire. A meglehetősen magas „hibaszázalék” azzal magyarázható, hogy a mozgalmon belül erős magyar szekció működött, (melynek fóruma 1929-ig a Kassai Munkás volt), s tagjai állandó kapcsolatban álltak a csehszlovákiai magyar kommunista sajtóval. Fábry Zoltán Az Ot szerkesztőjeként, kritikusként és irodalomszervezőként rappista eszméket vallott, s szenvedélyes állásfoglalásaiban az irodalmi művek esztétikumát a harmincas években fölösleges zavaró tehernek minősítette. Állásfoglalását a mozgalommal való közvetlen kapcsolatával éppúgy magyarázhatjuk, mint a társadalmi válság és a feszült nemzetközi helyzet okozta körülményekkel. Ugyanez vonatkozik munkatársaira is.

Azok, akik a magyar irodalomban a harmincas években a „tendenciairodalommal” szemben a „nagy-realista” irodalomszemlélet mellé álltak (a XIX. századi polgári realista írók társadalomábrázolásának előnyeit hangsúlyozták), a „minőségi irodalomra” hivatkozva valójában a voluntarista esztétika és a pártosság szektás értelmezése ellen léptek fel. Eltekintve attól, hogy a voluntarista szemlélet nem a valóságirodalom korszakának terméke volt, kétségtelen, hogy egyes proletkultos tendenciák továbbélése (a nemzeti kultúra és a kulturális örökség lebecsülése, a műgond elhanyagolása,