Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (6.)

Fábry Zoltán lapja Az Üt és a Dienes László, majd Gaál Gábor szerkesztésében megjelent romániai magyar nyelvű folyóirat, a Korunk is. A munkásmozgalomra támaszkodva jött létre — Tamás Aladár szerkesztésében — a 100 % cimű folyóirat (1927— 1930). Ezek a magyar nyelvű folyóiratok a szocialista magyar irodalom egészének; teremtettek közlési lehetőséget.

Ezekben az években a realizmus igénye általános meghatározója volt a szocialista! Irodalmi törekvéseknek. A nemzetközi helyzet és a társadalmi körülmények egyaránt arra kényszerítették a pártos irodalom képviselőit, hogy az irodalom részt vállaljon a valóság őszinte, kendőzetlen feltárásával a társadalmi küzdelmekben, mozgósítson és a meggyőzés eszmei fegyvere legyen. A nemzetközi szocialista irodalomban ezekben az években létrejött tényfeltáró irodalom, melyet „valóságirodalomnak” nevezünk,, egyértelműen e célok szolgálatát vállalta.

A csehszlovákiai magyar irodalomban a valóságirodalom lényegében az emberirodalom folytatása volt, a korábbinál konkrétabb, határozottabb eszmei és társadalmi célok vállalásával: azzal a nyilvánvaló felismeréssel, hogy a szociális igazságtalanság és az imperializmus kérlelhetetlensége miatt a dolgozó osztályok — a profitnak és a militarizmusnak való kiszolgáltatottságuk miatt — a kettős kizsákmányolás áldozataivá válnak, s ilyen helyzetben az irodalomnak a rohamcsapat szerepét kell vállalnia. Mégpedig úgy, hogy Ady Endre „jövendő fehéreit”, a proletárokat realitásként, történelmi erőként fogadják el, s szerepüket, forradalmi küldetésüket korparancsként értelmezik. A tőkés társadalom ezekben az években a proletártömegek közömbösítésére' törekedett. Ezzel a szándékkal szemben jelentkezett a proletár mindenné fokozása, sőt túlfokozása, hogy ezzel az übermensch-képzetek hatálytalanítását is segítsék. Ez: volt a valóságirodalom célja, s követői ennek érdekében váltak a valóság elkötelezettjeivé. „A valóságirodalom első, eldöntő meghatározója csak az osztályharc lehetett — írta visszatekintőn 1965 októberében Fábry Zoltán. — Alapozók voltunk, és a cement kohéziója: a kérlelhetetlenség. Egy pozitívummá még ki nem alakult erőnek kellett formát adni, levegőt hasítani a még légszomjban szenvedőknek.”

A kor muszájtörvényeit — a maguk kérlelhetetlenségével — úgy fogalmazták kötelességgé és erkölccsé (a proletáriátus számára biztosítandó minimális eredmények érdekében), hogy maximalizmusuk gyakran nemcsak a művészet elveit sértette, hanem a politikai realizmus — és tapintat — lehetőségeit is kimerítette. Mindenképpen hiba és túlzás lenne viszont, ha Fábry később őszinte beismerését félreértve a csehszlovákiai magyar irodalom szerény teljesítményét a szektás magatartással magyaráznánk, mentegetnénk. Ezek a túlkapások ideig-óráig, elsősorban a későbbi népfrontkorszak politikai szövetségeinek keresésében nehezíthették a munkát, a korszakalkotó művek hiányát azonban aligha ez okozta.

A valóságirodalom anyaga és témaköre a realizmus volt, s az esztétikai normákat menet közben, harc közben alakították, mégpedig úgy, hogy elsődlegesnek és meghatározónak a tartalmat tekintették, jelentősen túlfokozva, mi több, átértelmezve az irodalom valóságtükröző szerepét. Ez a szemlélet az irodalmat egyértelműen az osztályküzdelmek szempontjainak rendelte alá. Mégis, ilyen irányú túlkapásai ellenére is ösztönzést adott a társadalmi valóság megismerésére, a forradalmi és szocialista gondolkodás elmélyítésére. Nem véletlen — és ezt esztétikai fogyatékosságai, igénytelensége ellenére is hangsúlyoznunk kell —, hogy az antifasiszta ellenállásban elsősorban ez a szellemi tőke kamatozott. Erkölcsi bátorítást adott azoknak, akik a köztársaság védelmére keltek, illetve azoknak, akik fegyverrel a kézben, a Szlovák Nemzeti Felkelésben az igaz ügy oldalára álltak.

A realizmus ezekben az években egyébként a proletárirodalom általános követelménye volt Európában és a világon. A szovjet és a szocialista német irodalom, valamint a harmincas évekre kiteljesedő magyar szocialista irodalom eredményei a választott út helyességét bizonyították. A felismerés érvanyaga mögött Ady költészetének forradalmi demokratizmusát éppúgy megtaláljuk, mint a későbbi irodalmi avantgarde- (elsősorban expresszionista) gyakorlatát. A magyar irodalomban olyan nevek fémjelzik ezeket az éveket, mint Kassák Lajos, Lengyel József, Mácza János, Barta Sándor, Illyés Gyula, Komját Aladár, akik feszültséggel teli ziláló szabad verseikben érzelmi és eszmei vonatkozásban a nagybetűs Ember, a Jóság és a Testvériség fogalmaira esküdtek. A művészek legjobbjai számára a szocialista eszmeiség nemcsak alkalom