Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (6.)

ibenne” — irta becsületes nyíltsággal a hívő Krammer. Egyébként írók, irodalmárok között is kevesen voltak, akik azzal a következetességgel vállalták ezt a szerepet, mint Fábry Zoltán, Balogh Edgár, Forbáth Imre és mások.

Ez a magatartás távolról sem talált általános helyeslésre. Vájlok Sándor azt nehezményezte, hogy a csehszlovákiai magyar szellemiség — „minden energiáját szenvedéllyé lobbantva” — elhamvad a zsurnalisztika és az ankétozás miatt. Szalatnai Rezső egyik tanulmányában úgy írt a Sarló-nemzedékről, mint amely „maga produkálta .a harc végén a baloldali frázist a valóság és a művészet ellen. A kritikai objektivitás helyett a türelmetlen és dühös kurjongatást avatta vita-fegyverévé.” Szvatkó Pál is egyet értett azzal, hogy az „újarcúak” és a sarlósok kora nemigen becsülte az eszté- íikai értékeket, túlzott azonban, amikor azt írta, hogy orosz mintára előnyben részesítették a gyakorlati mozgalmi célt elősegítő pamfletirodalmat. Azok ugyanis, akik a valóságirodalomra esküdtek, nem pamfletirodalmat akartak, s nem is a kurjongatás- sal akarták helyettesíteni az érveket, hanem a valósággal, a reális élettel mélyen átitatott irodalmi alkotásokat sürgettek.

Ez a szemlélet — történelmi vonatkozásait tekintve az 1918-as magyar polgári íorradalom és az 1919-es Tanácsköztársaság következtetéseire építő — az irodalom •szocialista szellemű fejlődésének segítését tartotta feladatának. A magyar irodalom ■egészét tekintve — állapítja meg Illés László — „ez az irodalom mondotta ki a nemzeti élet legfontosabb gondjait, a szocialista értelemben vett felszabadulási igényét.” A Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi helyzet miatt a kibontakozó szocialista irodalom eszmei bázisát hosszú éveken át az emigráns irodalom jelentette. Ehhez igazodtak azok is, akik a csehszlovákiai magyar haladó irodalom irányítását, szervezését vállalták.

A magyar emigráns kommunista írók egyébként következetesen képviselték a pártosság elvét, az irodalom pártirányításának szempontjait, jóllehet Lenin Pártszervezet és pártirodalom című írása csak 1924-ben vált előttük ismertté. Munkásságukkal a munkásosztály és az elnyomott osztályok felszabadítását kívánták elősegíteni. Helyesen határozták meg a forradalmi szocialista irodalom szerepének lényegét, noha tevékenységük nem volt mentes a szektás túlzásoktól. Említsük meg, hogy a Komját Aladár által kidolgozott proletkult-programtervezet is a húszas évek proletárirodalma szervezésének és terjesztésének lehetőségeiből indult ki. Túlzásai is jellemzőek a korra. Elítélte és elutasította a korábbi társadalmi rendszerekben létrejött eszmei irányzatokat és művészi eredményeket, s ellenségesen lépett fel a kulturális hagyományokkal szemben. Ismeretes egyébként, hogy Leninnek Lunacsarszkijjal szemben kellett védelmébe vennie a múlt haladó hagyományait s a proletkult-nézetekkel szemben nyomatékosan hangsúlyozta a kritikai értékelés szükségességét, mint a szocialista korszak egyik művelődési igényét. A proletkult műhelyei Közép-Európában a proletár- művelődés lehetőségeit keresték és szorgalmazták, s a művelődés részének tartották az irodalmat is. Nem érdektelen megjegyeznünk, hogy a proletkultmozgalom eszméit Csehszlovákiában a húszas években elsősorban a kassai proletkultszervezet képviselte, Érdeme, hogy a Kassai Munkás kommunista munkatársai (Mácza János, Kassai Géza, Hidas Antal és Szántó Judit) jóvoltából sikerült elkerülnie a proletkultmozgalom hibáit. Tagjai lenini szellemben értékelték a haladó hagyományokat, s Ady Endre forradalmi eszméitől átitatott munkásságukban rendkívül sikeresen szervezték (elsősorban műsoros estek, mesedélutánok, i:meretterjesztő előadások formájában) a munkáskultúrát.

A proletkult szektásságát elítélő 1925-ös szovjet irodalmi párthatározat arra ösztökélte az írókat, hogy a munkás- és paraszthatalom valósága felé forduljanak, s ítéljék el azokat, akik a forradalomhoz csapódtak. Az ekkoriban megalakult RAPP (Proletár- írók Oroszországi Szövetsége), melynek magyar szekciója is létrejött, az 1927-es moszkvai és az 1930-as harkovi nemzetközi proletárirodalmi konferencián határozta meg az új korszak irodalmának fő feladatait. A feladatok között első helyen a fiatal szovjet állam építésének írói megörökítése, a burzsoá országokban pedig a munkás- osztály életének ábrázolása, s az imperializmus és a háborús készülődés elleni küzdelem állt. A Moszkvában 1929-ben megindult s 1937-ig megjelenő Sarló és Kalapács című folyóirat (terjedelmes irodalmi melléklettel) e célok valóra váltását szorgalmazta. Hasonló programot követett a német proletárírók lapja, a Linkskurve (1929— 1933), Henri Barbusse Monde című folyóirata, a cseh Tvorba, a szlovák Dav, valamint