Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (6.)

Irodalomszemléletében az emberirodalom lényegében leszűkítette az esztétikai szempontokat. Hasonló nézetekkel találkozhattunk később is a valóságirodalom vagy a munkásirodalom szervezése során. Ebben a kérdésben a „kisebbségi géniusz” időszaka sem mondott többet, legfeljebb a súlypont osztódott másként. Az emberirodalom eszmei-politikai szemléletét a „kisebbségi géniusz” esetében a messianisztikus kisebbségipolitikai szempontok váltották fel. Az emberirodalom irodalomszemlélete nem formákban, kategóriákban, fogalmakban jutott kifejezésre, hanem erkölcsi posztulátu- mokban, eszmei-politikai elvárásokban. Az irodalom, a művészet ebben az értelmezésben jobbára az emberiség nyomorúságos, kiszolgáltatott létének felpanaszolására való volt, hiszen a tömegeknek ez volt az osztályrészük. Az eszményképnek választott Gorkij, Majakovszkij, Romain Rolland vagy József Attila kétségtelenül példa lehet a szemlélet igazolására, ám a beváltáshoz a csehszlovákiai magyar irodalomban hiányzott „a nagy, mély teremtő erő” (Krammer), és csupán az irodalom szándékait, céljait megfogalmazó törekvés volt kiapadhatatlan. Krammer Jenő írta egyik levelében Fábry Zoltánnak 1925 decemberében: „... az embereknek mutatni igaz értékeket — ez olyan, mint a harangozás, nagyon kevesen fognak ügyet vetni rá, de mindig lesznek, akiket szárnyukra kap és az Isten felé röpít. Ezekért érdemes harangozni.” Ma: már tudjuk, hogy a végtelen ankétozások „harangzúgásai” sem változtattak lényegesen a húszas évek második felében a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetén, legfeljebb az értékmeghatározás kérdésében és a kisebbségi irodalom létjogosultsága terén, vált egyértelműbbé a helyzete.

A baloldali kritika már a húszas évek közepén felismerte, hogy a magányossággal, kiszolgáltatottsággal szemben a közösség számára végzett munka a testvértelenséget szünteti, ezért látták benne a „nagy emberi testvériség bíztató ethoszát”, életmentő- szerepét is. Ezzel viszont megerősíthetjük azt is, hogy az első évtized túlkompenzált- ságainak, disszonáns hangjainak s a Budapesttel szembeni acsarkodásoknak megvolt a társadalmi háttere, igaz viszont az is, hogy a „parlagian harsány hangok” a provincializmus túlkompenzáltságából fakadtak. Azok, akik az irodalomteremtés ügyét vállalták — ahogy Fábry írta 1963-ban — „csudafura muszáj-Herkulesekként” tartottak ki a posztjukon.

A Magyarországon hátráltatott progresszivitás pótlásának a szándéka, melyet a csehszlovákiai magyar irodalom kívánt magára vállalni, lényegében a húszas évekkel lezárult. Ettől kezdve módosult szerepkör várt a kisebbségi irodalomra. Pózok és messianisztikus túlzások nélkül szinte önként került a valóság fogságába, mert a társadalmi körülmények egyértelmű állásfoglalást követeltek. A gazdasági válság elviselhetetlenné tette a nyomort, a tömegek szociális kiszolgáltatottságát, a fasizmus térhódítása pedig bizonytalanná az emberi kultúrát és a holnapot. Ebben a helyzetben a baloldali írók váltak hangadókká. Erkölcsi felelősséggel és írói bátorsággal vallották már 1931-ben, hogy „egy osztály van, amelynek élete van, egy kultúra, melynek jövője van, és ez a proletáriátus osztályharcából megszületett egy és oszthatatlan kommunista kultúra: az emberiség közkincse.” Ennek az elkötelezett magatartásnak- az eredménye az urbánus és népi kultúrának az az ötvözete, mely a Sarló tevékenységében a szociográfia révén a magyar nyelvterületnek újat, figyelemre méltót tudott adni. Irodalmi vonatkozásban még a tényirodalom felkarolása és a munkásirodalom megalapozásának szándéka fűződik ezekhez az évekhez. A csehszlovákiai magyar irodalom adottsági helyzetét, létszükségletét kísérő, a korábbi évekből ismert és mindent megbocsátó szeretet ezekben az években nyers szókimondássá, kíméletlen szigorrá változott. A kiközösítés, kizárólagosság mindennapossá vált, s Szvatkó Pál szerint „valósággal a reformáció hitvitázásaira emlékeztetett 1926—1932 között a szlovákiai magyar irodalmi élet.” Az „irodalmi vésztörvényszék” (Fábry) szerepét, jellegzetes szektás túlzásokkal a baloldali kritika vállalta magára. Fábry Zoltán is úgy vált „Szlovenszkó rémévé”, hogy látta a társadalmi igazságtalanságokat, s lázító, forradalmi szerepet várt az irodalomtól. Az „igazságot élők és igazságot látók” helyzetét a legjellemzőbben a nem irodalmár Krammer Jenő egyik levele érzékeltetheti, melyet még 1926-ban küldött Fábry Zoltánnak. „Nem tudok két urat szolgálni maradék nélkül: s ha Te magadra vállaltad az Igazság kikiáltását — én tisztellek, szeretlek érte,, de veled menni, Testvér, nem tudok. A kommunizmus az Igazság kikiáltása, a mai emberség legbátrabb és legbecsületesebb hangja — de az Élet megoldását nem látom.