Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (6.)

viszont selejtes irodalmi ponyvát produkáltak (Keller Imre). Ezektől nemcsak a sajtódzsungel, hanem az irodalom is nehezen tisztult. Arra is volt példa, hogy a dilettantizmus ellen hadba szálló, jeles irói adottságokkal rendelkező, irodalmi ízlésére kényes közíró és igényes esztéta (Szvatkó Pál] a jobboldali ellenzéki pártok szolgálatában állt. A „kétarcúság” példáival Mécs László állásfoglalásaiban is találkozhattunk.

A polgári irodalomkritika és irodalomszemlélet egyes képviselői kárhoztatták ugyan a vicinális sorsot és a dilettáns irodalom törekvéseit, jobbára azonban belenyugodtak •abba, amit Vass László később így jellemzett: „hiába keresünk helyi gyökereket, ■azokból nem lehet önálló irodalmat növeszteni.” Az irodalom eredendő gyengeségének azt tartották, hogy „nem igyekezett a magára maradt nép életösztönének szellemi megnyilatkozása lenni”. Megítélésük szerint a két évtized során a csehszlovákiai magyarság életében még az irodalom alapviszonya sem alakult ki az író, a közönség ■és az irodalmi hagyomány között. Az irodalomtudat terén tapasztalható fehér foltok ellenére viszont elfogadhatónak látszik az a szemlélet, hogy a csehszlovákiai magyar szellem erősen urbánus volt, éles szakadék választotta el a tömegeket a konzervatív szellemű kúriaromantikától. Ezt a „szakadékelméletet” támasztotta alá Szvatkó Pál is, •amikor egyik tanulmányában megállapította: „a kommunista agitátorok (...] módszere eredményesnek mutatkozott s a magyar ellenzéki pártok legveszélyesebb ellenlábasa lett a kizsákmányolt magyar falvakban, mert a nép ellenzéki magatartásához igazodott.”

Az irodalom és művelői realitásérzékeként kell elkönyvelnünk, hogy a szülőföld iránti hűség nem párosult az új államba való beilleszkedés ellen ágáló magatartással. Az író nem kívánt „őrlő szú” lenni az „idegen fában”, hanem a kezdeti kábultság után egyre többen ismerték fel és keresték a továbbélés lehetőségeit. Az új körülmények közé került magyarság életösztöne úgy szólalt msg, hogy a lélek rezdüléséből, megrendüléséből végül is irodalom született.

Azok az irodalmárok, irodalomszervezők, akik a „népek irdatlan versenyén” hittek az irodalom szerepében, küldetésében csak átmenetként fogadták el az „irodalom •mint eszköz” állapotot, lényegében egyengették az emberirodalom útját. „Lesz még, lesz még új és új csoda!” — írta Győry Dezső 1924-ben, hogy aztán társaival együtt „svarumlíniában” fejlődve az értelem és a törvény keresőivé, követőivé váljanak. Törekvésükben nem álltak egyedül. Néhány évvel később, a bethleni konszolidáció idején a magyar irodalomban Halász Gábor is megfogalmazta a világnézet nélkülözhetetlenségéről vallott nézeteit. „A világ értelmetlen káosz, ha nem lépünk rendezői elvekkel elébe, az igazság szertefoszlik, ha nem öntjük kész fogalmi edényekbe...

— írta Halász Gábor —, Világnézet nélkül csak a passzív szemlélődés olcsó gyönyörét élvezheti lelkünk” (Áruló írástudók, 1928).

Az emberirodalom Fábry által meghirdetett programja két dologban volt tudatos: egyrészt abban a felismerésben, hogy más irodalmat kell művelni, mint amilyet a fehérterror körülményei között vergődő magyar irodalmi gyakorlat lehetővé tett, másrészt abban, hogy az irodalomnak életközpontúnak, valősághitelűnek, aktív eszmei küldetést vállalónak kell lennie. Az élet új realitásait kell keresnie, hogy az új valóság új helyzetet teremthessen Közép-Európa népei számára. Ebben .az új helyzetben — meghatározó szerepet szántak a Budapesttől független, ám a magyarországi helyzetre is visszaható szlovenszkói magyar emberirodalomnak. „Az ■új meglátások, az erős és földnépekkel közös új akarat színeit, életelemeit beolvasztani a változások dacára is egyetemes magyar irodalomba, hogy a központ: Budapest ájult, egészségtelen levegőjébe a nagyobb, a világbiztosabb ritmus viharát dobja bele: ez a szlovenszkói ős általában az új perifériairodalom célja és jelentősége” — írta ekkoriban Fábry. Az egységes magyar irodalom megszűnte után egyébként az egyetemes magyar irodalomhoz való tartozás magától értetődő igény volt. Természetes igény volt ez, hisz az erdélyi irodalom (így hívták a két világháború között is] a korábbi korszakok eltérő történelmi helyzeteiben sem adta fel a nemzeti irodalomhoz való tartozását. Itt azonban többről volt szó: az embertelenség rabszolgaundorával emberi tetteket, az emberség akaratos vágyait sürgeti, ösztönzi. Felfogásuk szerint a művészet igazságáért dolgozó kritika feladata — és itt ismét Fábryt idézzük — nemcsak az „etikai és esztétikai normát mint szépséget életre kelteni”, hanem az is, hogy a „magányos ember pusztába hulló szózatát” az élet hangjai közé terelje.