Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Bödők Zsigmond: A csillagok a magyar néphitben
b) Az éjszaka időpontjait mutató „óracsillagok” Földünk forgásának köszönhető, hogy a csillagos égbolt óráról órára változik. Ennek a szüntelen változásnak a szabályossága lehetővé tette az ember számára, hogy a csillagok járásából kiolvassa az idő múlását. Legismertebb időmutató csillagképünk a Göncölszekér, a folyton vele tartó Kisbéres- sel. Kettőjük egymáshoz viszonyított helyzetéből állapítható meg, hogy éjfél előtt vagy éjfél után jár-e az idő. A Göncölszekér rúdja ugyancsak időmutató: „Tavaszkó’ a rúdja mindig fönn van, ha lefelé: éjfél van.” Talán vizsgáljuk meg közelebbről, miért is lett a Göncölszekér időmutató csillagkép. Ha megfigyeljük az égbolt éjszaka folyamán végbemenő változását, legszembetűnőbbnek a Göncölszekér helyzetmódosulását találjuk. Míg a többi — különösen a horizont környékén elhelyezkedő — csillagkép méltóságteljes lassúsággal vonul végig az égbolton, addig az égi pólus környékén látható csillagzatok rövidebb köríven fordulnak körbe, s ezáltal a helyzetváltozásuk is sokkal inkább észrevehető. A pólus környéke szegény fényes csillagokban, a legfeltűnőbb alakzat a Göncölszekér, melynek rúdja hatalmas óramutató módjára forog körbe az „égi óra számlapján”, őseinknek elegendő volt viszont megfigyelniük, hogy esténként melyik évszakban hogyan áll a Göncölszekér rúdja, s az éjszakába nyúló idő múlását ahhoz viszonyítva +15 percnyi pontossággal meg tudták állapítani. Az éjszaka időpontjait jelezték még az alábbi csillagok: Éjféli csillag, Kétórás csillag, Reggeli csillag, Hajnali csillag, Virradó csillag, Kilenccsillag (a Libra, azaz a Mérleg csillagképpel azonos; tavasszal 11 óra körül nyugszik). Nagyon sok elnevezés őrzi a Vénusz bolygó (Esthajnalcsillag) esti vagy hajnali láthatóságának időpontjait is. c) Az évszakokat, időszakokat jelölő csillagok Már említettük, hogy a csillagos égbolt minden évszakban más és más. Ha a késő alkonyati égbolton kikeresünk néhány fényesebb csillagot és több napon át azonos időpontokban figyeljük azokat, azt vesszük észre, hogy napról napra közelebb kerülnek a látóhatárhoz, mígnem teljesen eltűnnek. Néhány hónap múlva figyeljük meg korán reggel a keleti égboltot — az „elveszett” csillagok újra előkerülnek. Ez a jelencég — a csillagképek lassú körbevándorlása — a Föld Nap körüli keringésének következménye. Mivel a Föld mozgását nem érzékeljük, úgy tűnik, hogy a Nap vándorol csillagképből csillagképbe, s amelyikben éppen tartózkodik (meg a környezetében lévők), a nappali égen lennének láthatók, amennyiben a csillagok gyenge fényét nem ragyogná túl égi lámpásunk. Ennek a mozgásnak köszönhető tehát, hogy minden évszaknak megvannak a maga csillagképei. Bizonyos, hogy őseink is felfigyeltek az égbolt változásaira, és kapcsolatba hozták az évszakok váltakozásaival. A csillagos égbolt tehát egyben égi kalendáriuma is volt őseinknek. Egyes időszakok, évszakok kezdetét néhány jellegzetesen fényes csillag vagy csillagkép megjelenésétől számították, melyek nevükben is hordozták azt a leglényegesebb tulajdonságot, amely arra az évszakra, időszakra a legjellemzőbb volt. Nézzünk néhány példát (a kérdőjelek a csillag, ill. az évszak azonosításának bizonytalanságát jelzik): Kikelet hírmondója (Hyadok?, Ősz?) Harmatlegeltető (Tavasz?) Dérhagyő csillag (Tavasz?) Pünkösd csillaga (Nyár?) Arpaérlelő csillag (Nyár?) Rétlegelő csillag ? Rétszagoló csillag ? Őszi csillag (CapellaJ Határjáró csillag (Prokyon, Ősz?) Szélvész csillag ? Fagyhozó csillag (Fiastyúk, Tél) Zúzmarás csillag (Sirius, Tél)
