Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban”

öcsorogjon, szülei engedelmével behívhatta a legényt; ez máskülönben csak akkor íordult elő, ha a „gyerekék” között már „komolyra fordót a dolog”.

Ha erre édesapámék-édesanyámék áldásukat adták, a fiatalok kapcsolata egy új, magasabb rendű — részint a népi hagyomány, részint az egyházi szokások által irányított — szakaszba lépett. A háztűznéző (a lánynak és szüleinek a vőlegényes háznál a menyasszonykérés előtt tett látogatása) falumban nemigen dívott. Azzal függhet össze, hogy szükség sem igen volt rá: a falubeliek, mint mondtam, általában egymás közül házasodtak, ismerték egymás vagyoni helyzetét és famíliáját. A leánykérés a legény szüleinek a feladata volt: a mondandót az apa adta elő. Századunkban már kötetlenül, rögtönözve, a régebbi időkben viszont kötelező formula szerint. Egy vőfény- könyvvé kinevezett, 1893-ból származó iskolai számolókönyv megsárgult lapjai ezt így őrizték meg számunkra:

„Midőn Ábrahám idős vénember volt, kívánd az ő fiát, Izsákot megházasítani. Behívató az ő idősebbik szolgáját, Elizert, és mondá néki: »Most má’ megesketlek téged az égnek Istenére, hogy élmény és feleséget veszesz az én fiamnak az én rokonaim közül«. íme, engemet is elbocsátott N. N., hogy vennék én is az ő fiának feleséget. Íme ezen tisztes háznál felneveltetett leányban nyugodott meg az ő szíve, hogy ő eztet elveszi feleségül, hogyha odaadják kigyelmetek néki, és ha az isteni kegyelem az én utamat is megáldaná és szerencséssé tenné és megsegítené, mint Elizer szolgát, melyet kívánok és óhajtok, hogy a jó Isten segéljen meg bennünket, azért is mind az atyának, mind az anyának mind pedig a leánynak akaratokra választ kérek. — E’ szó mondásom.”

Igenlő válasz esetén megállapodtak az eljegyzés időpontjában. Ez a múltban sokkalta szerényebb esemény volt, mint az egész falut megmozgató nagy népi színjáték, a lagzi. Gyűrűt a húszas évek elején még csak a menyasszony kapott; két gyűrű vásárlása későbbi fejlemény, ezt korábban a pénzt a fogához verő parasztság fölösleges fényűzésnek taitotta. Gyakorlati szempontok vezényelték az eljegyzési ajándék megvételekor is. A legény kapott egy rend ruhát (amely egyúttal az esküvői ruhája is lett), ingestül, csizmástul; a leánynak ugyancsak ruhával kedveskedtek. Ebben is az ésszerűség volt a mérvadó. A fehér menyasszonyi ruha ugyanis újabb keletű; korábban nem varrattak külön menyasszonyi ruhát. A leány legszebb, legújabb ruhadarabjaiból állították össze a menyasszonyi viseletet, amely a századfordulón még színes volt, az 1910-es, 1920-as években azonban az ünnepélyesebb fekete szín lett ai uralkodó. Egy 1924-es fényképfölvételen az ipolypásztói menyasszonyt még fekete félszoknyában, sötét kötényben, hímzett blúzban láthatjuk; térdig érő, két alsó sarkán hímzéssel ékes, ke:keny fehér tüllfátyla emlékeztet csupán az időközben falumban is általánossá lett hószínű menyasszonyi ruhákra.

A jegyben járás nem volt hosszú. A karácsonyi-újévi eljegyzést a tavaszon már követte a lagzi. Időpontjától a templomi „kihirdetés” révén értesült a falu lakossága.

Házasulandók hirdettetnek első ízben” — jelentete a lelkész a lagzi előtti harmadik vasárnapon, megnevezve, hogy kik jegyezték el egymást. „Isten áldása legyen a fiatal páron”. A kihirdetést a következő vasárnapokon másod- és harmadízben is megismételte. A falu várakozását — mozgalmas eseménynek, jó látnivalónak, mulatási lehetőségnek számított a lakodalom — fokozta, hogy közvetlenül a lagzi előtti vasárnapon a menyasszony ugyan még „civilben”, de már „koszoróban” ment templomba. Fiatal rokon lányok és legények kisérték végig az utcán, mintegy előlegezve az igazi lagzi képét. Ezt vetítették előre az ekkorra már kinevezett lakodalmi tisztségviselők is. .A „koszorósjányoknak”, a nyoszolyóasszonynak, a násznagyoknak ekkor még nem sok dolguk akadt; de annál több a vőfélyeknek, akiket nálunk „duruzsbák”-nak neveznek. Ök a menyasszony, illetve a vőlegény legközelebbi rokonai közül kerültek ki. Lakodalmi jelvényeikről — kabát hajtókájába tűzött, térden alul érő szalag (a fehér a vőlegény, a rózsaszín a menyasszony duruzsbáját jelképezte), aranyozott rozmaringgal ékesített kalap, felszalagozott nádpálca — bárki fölismerhette őket. A lányos és a vőlegényes házat képviselő két duruzsba gyermekekből verbuvált „kisduruzsbák” kíséretében járta be — a lagzi előtti vasárnapon — a falut, „hídosta” a rokonokat, ismerősöket, szomszédokat. A hídosás — legalábbis a húszas években — mindig reggel történt. A duruzsba „reggeli beköszöntő"-ve 1 toppant be a házba: „Ha engedett a föl- séges Isten a sötét éjszakának mindennemő részében csendes és békességes megnyugo-