Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban”
A nyári-őszi nagy munkák után az idősebbeknek a pihenést, a fiataloknak a szóra kozást jelentette a tél időszaka, benne az összejárás gyakori lehetőségével, a fonóval. Heteken, hónapokon át naponta este tízig-tizenegyig is pergett a rokka, fonódott a szál — a barátságok, rokonszenvek, szerelmek szála is, hozzákötve minden lányhoz a maga udvarlóját, vagy ahogy falumban mondták, minden mai mellékzöngétől mentesen, a „szeretőjét”. Kapcsolatteremtő alkalom volt a tánc is, a szigorúan betartott böjti időszak kivételével sűrűn, kéthetenként ismétlődő mulatság, melyet a falu kocsmájában tartottak. A lányok minden esetben (de gyakran a legények is) anyjuk kíséretében vettek részt a mulatságon. Jó alkalom volt ez az asszonynépnek, hogy szemmel tartsa á fiatalokat,' másrészt meg hogy maga is nézelődjön, tereferéljen. Boldogult legénykoromból, a hatvanas évek derekáról, amikor pedig már a twist járta, még mindig előjön a kép: fejkendős nénikék ülik végig az asztalok nélküli széksort, amely körbefutja a művelődési ház vagy a vendéglő nagytermét, s nézik, nézik a tánc forgatagát. Nézték persze — főleg a század első felében — a hírharangok, a fiatalok összeboronálásán ügyködők, a kommendálók, az egymással majdan nászasszonyi kapcsolatba lépők is, gyakran a mulatságon döntve el egy-egy fiatal házasságának alakulását. Itt, a bálokról szólva említem meg a fiatalok érzelmi színvallásának egy sajátos formáját is. A két háború között még divatban volt, hogy a legény a neki tetsző leánynak éjjelizenét adott. Egy-két szál cigányt vitt magával a lány ablaka alá, s ott (polgári ízlés is keveredik már a parasztkultúrába) rendszerint a „Jártam ablakid alatt....’' kezdetű divatos slágert húzatta el. A dalra a leány sajátos jelbeszéddel válaszolt: ha sötét maradt az ablak, hidegen hagyta a vallomás; háromszori gyufagyújtás viszont azt jelentette, hogy a remény fényeit villantja föl a legény előtt, szívesen veszi közeledését, elvárja őt a „jányos napokon’’. Mint abban az időben mindent, a lányokhoz járás gyakoriságát és időpontját is a faluközösség íratlan, de szigorúan betartott hagyományrendje határozta meg. Ipoly- pásztón a kedd, a csütörtök, a szombat és a vasárnap volt elfogadva jányos napként. Számuk kevesebb lehetett, ha úgy hozta a dolog — pl. az aratási munka —, több azonban nem, mert ez már illetlenségnek számított volna. A lányokhoz járás egyébként nem jelentett föltétlenül komoly házassági szándékot, sok esetben még csak szerelmet sem; a szórakozás, bolondozás lehetőségét kínálta, s a házhoz járó legények sorából csak idővel vált ki az. akire úgy tekintettek, mint leendő vőre. A legények csoportosan, hárman-négyen társulva jártak a lányokhoz. Az illem úgy kívánta, hogy vacsoraidő után menjenek. Ha korán toppantak ba, mielőtt még a háziak az asztalt lerámolták volna, rosszalló-megszégyenítő éllel azt mondták róluk, hogy „mosogató- vízre gyüttek”. Az Illemhez tartozott az is, hogy a legények nem léptek be a konyhába, kihívták, „kizörgettük a jányt”. A kizörgetés háromszori folyamatos, dobpergésszerű kopogásból állt. Erre a lány kiment, s a konyhaajtóban (vagy a kiskapuban) beszélgetett a legényekkel (vagy a legénnyel) akár órákon át. Még télen is (meleg „berliner- kendőbe” bugyolálkozva), bosszúságára az anyjának, aki a konyhában a fáradtságtól el-elbóbiskolva „vigyázta” a fiatalokat, akiknek képzeletét a csikorgó fagyban a népdalbeli kép forrósította föl: Barna legény az ajtómon kopog be, Én vagyok itt, barna kislány, eressz be! Gyere be, gyere be, csalja babám, Nem haragszik terád az édesanyám. Tedd be, babám, nyoszolyádat a jalig, Itt maradok kivilágos virradtig. Reggelig, Juliskám, sej reggelig, Míg a te jó édesanyád aluszik. Ilyen kalandra a szigorú erkölcsök miatt azonban nemigen kerülhetett sor. A fiatalok többnyire kinn beszélgettek, az utca szeme előtt. Ha valamilyen dolog, például tollfosztás miatt, a lány nem tehette meg, hogy kini>
