Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban”

Beakadt a kapujába,

Tiszáról a Dunára, haj.

Nem a kapuja fogta meg,

Urbán Jani markolta meg,

Tiszáról a Dunára, haj.

Amikor egy-egy legény nem minden célzatosság nélkül kiment, valamelyik lánynak (rendszerint a „szeretőjé”-nek) is friss levegőt szívni támadt kedve. Ha túl sokáig élvezte a hószagú, csillagoktól ragyogó téli éjszakát, bentről fölhangzott a csúfolódó figyelmeztetés:

Bíró Marosa, gyere be, soká vagy má’ odakil Akkor akarná fonnyi, mikor haza kő mennyi, mikor haza kő mennyi!

Evvel persze korántsem merült ki a botondozás, a szórakozás lehetősége. Kicsapott a jókedv az utcára is. „Mikor unatkoztunk má’ a fonóba, hát fölőtözködtünk Lucának, ementünk a faluba. Vót embér még asszony is. Osztán kosarat vettünk a kezünkbe, osztán bementünk a házokho, mondtuk, hogy szerencsétlenek vagyunk, messzirő gyüt- tünk, legyenek szívesek valamivé segítenyi. »Hát mit adjunk, mit adjunk, mink is szeginyek vagyunkl« Hát osztán mondtuk nékik, hogy »évésszük mi a zsirozót is! Még evésszük még mink a papirospénzt is. Csak legyének szívesek valamivé segítenyi. Mer hát ennek az emberkének köll a trafing is, mindig szíjjá! De hát ő nem mér szónyi, csak énnekem kő mindenütt beszényi, hát légyenek ollyan szívesek, segíjjenek vala- mivé!« Osztán mikor kigyöttünlc attó a háztó, megin éméntünk másik házho, de úgy, hogy jányok kísírtéttek, mer’ a férfiak, hogyha gyüttek utánunk, akkor mindig zavartak. Méntünk egyik házho is, másik házho is, hogy hát csak segíjjenek avvä, amivé lehet."

A mondottakból kitetszik, a fonóházból a legényhad is kivonult a faluba, s végigbolondozta a lányokkal az utcát. Mit kaphattak az alakoskodók? A pontos választ — mint annyi más emléket — a temető sírjai adhatnák csak vissza; de föltételezem^ hogy almát, diót, talán kalácsot, amit aztán a fonóban közösen elfogyaszthattak. Arra nézvést viszont, hogy milyen csínyekkel múlatták az időt, mulattatták magukat s a lányokat a legények, akad történet. Levették az „úccajtókot” (kiskapukat), és fölrakták a fák tetejébe. Önmagát hívja elő a kép: egy-egy gazda virtusból ellopott lovas szánkóján egymás hegy én-hátán öt-hat legény; társaik trappolva húzzák-tolják őket végig a falun, szájukból a nevetéssel együtt fehéren dől a pára a hideg, hótól és holdfénytől ragyogó éjszakába. S arra is jó (volt ez a szán, hogy a falu túlsó felére szállítsák vele a megtréfálandó gazdák fölfűrészelt, ölbe rakott fáját. S hogy az öröm (káröröm) teljes legyen, a szánkót — szét-, majd ismét összerakott állapotban

— rendszerint valamelyik ház vagy hajlok (pincesori épület) tetején találta meg másnap a kétségbeesett gazda. Volt hát miről beszélni, mivel dicsekedni a fonóban, miközben szorgalmasan pergett az orsó és a rokka. S ha a hosszas üldögélésbe belefáradtak, frissítésül ott volt a tánc. Meg a dalolás; miről másról, mint a szerelemről,, annak „szabados”-ságáról:

Ha kihajtom, ha kihajtom Szilaj ökröm a rétre,

Az harmatot, gyöngyharmatot Mind leveri a fődre.

Ráncos száró kiscsizmámnak Hej, csak a sarka harmatos,

Lészék is én, vótam is én A babámmal szabados.