Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban”

A paraszttársadalom alsó lépcsőjéről, házasság útján, kevesek léptek egy magasabbikra. És fordítva: jobb módú leány eleve óvakodott attól, hogy „lesüllyedjen”. Aki a falu megítélése, gazdasági értékrendje szerint „nem hozzá való” volt, sokszor önszántából, szülői kényszer nélkül zárta ki a férjjelöltek közül. „Fajin légin ez az N. N.”

— sóhajtotta nem egy leány; ám lemondott róla, mert a „fajinsághoz” nem tartozott hozzá a sok küszködéssel járó, ám biztos létalapot nyújtó föld.

A vagyoni helyzeten túlmenően a fiatalok — s még Inkább szüleik — alaposan megnézték azt is, „ki minő fajta vót”, milyen famíliából származott. Számon tartották: az ősök cselekedeteit, s több nemzedéknyi távolságból is fölemlegették, ha valamelyikük vétett a parasztközösség íratlan, de mindenre kiterjedő szokásrendeje ellen. Tisztelték a dolgos, vagyonukat hangyaszorgalommal gyarapító dédapákat, a hagyományokhoz ragaszkodó, szerényen élő, nem dorbézoló, békés, eredendően közösségi természetű elődöket, a valamivel örökké foglalatoskodó nagy- és dédanyákat, akik. jártukban-keltükben is lehajoltak egy-egy elhullajtott ágért, kukoricacsőért, porban fölfénylő gombért, követve — „jó lesz az még valamire” — a célszerűség, a mindent- hasznosítás csak általuk ismert parancsszavát. Aki ilyen famíliából származott, arról föltételezték, hogy jól áll a keze a munkához; maga is dolgos, szorgalmatos. Lényeges és parancsoló szempont volt ez a párválasztásnál. A régi nagycsaládi szervezetben a menyecske (de a vő is) nem egyszerűen egy újabb családtagot jelentett, hanem — munkaerőt. A parasztgazdaságot irányító öregek, akikkel a fiatalok egy portán laktak, a legtermészetesebbnek vették, hogy a róluk való gondoskodás, a földdel való törődés, a ház körüli munka gondja a fiatalokra hárul. Bár az öregatyákat köz- és családi tisztelet övezte (ami abban is megnyilvánult, hogy nem magázták, hanem kigyelmedezték: őket), s szavuk mindig is a legsúlyosabban nyomott a latban, az a tény, hogy a fiatalok csak a munkaerejüket fektethették a földbe, birtokjogilag azonban csak az öregek: elhalásával rendelkezhettek vele, feszültségek forrása is volt a nemzedékek között. Az öregeknek a régi gyakorlathoz való ragaszkodása akadályozhatta, lassíthatta a korszerűbb termelési módszerek bevezetését, s emellett emberi szempontból is megkeseríthette — családtól, az „öregek” természetétől függően — a fiatalok életét.

Menyecskéül menni az örömanya szerepből gyorsan kilépő, sok munkát megkívánó,, szigorúan irányító anyós mellé nem volt éppen leányálom. A családba került új, asszonytól három dolgot vártak el: ellenkezés, véleménynyilvánítás nélkül végbevitt munkát és munkát és megint csak munkát. Segítséget. Jól tükrözi ezt a szemléletet az a — még XIX. századból fönnmaradt — szöveg, amely leánykiadáskor hangzott el: „... adandjuk hát kigyelmeteknek ezen leányzót ágyával, ládájával és minden hozzá: tartozandójával együtt, de nem lábnak, mert nem lábnak teremtetett, sem fejnek,, mert nem főből vétetett, hanem feleségnek vagy felesegítségnek...” S a feleség szó' beszédes népi értelmezése mellett jellemző az a dal is — szövegét majd később idézem —, amelyben a legény arról szól, hogy a menyecskével nem a szerelmet, hanem „édesanyja könnyebbségét” kereste.

Ha a menyecske „fele segít ség”, akkor ebből a paraszti szemlélet logikája szerint az következik, hogy a lány akkor lép eladósorba, ha már munkára érett. Tehát korán. A század elején a lányok — mai megítélésünk szerint’ — hihetetlenül fiatalon mentek férjhez. Tizenöt-tizenhat évesen már nagylánynak számítottak, „szeretőt" tarthattak,, s férjhez is mehettek. Általában szerencsétlenségnek tartották, ha egy lány húsz— huszonkét éves korán túl is pártában maradt. Aki önhibájából — lévén válogatós, rossz természetű, összeférhetetlen — vagy „hibás” (nyomorék, beteges) volta miatt maradt pártában, ki ugyan nem közösítették, de sajnálattal s némi megkülönböztetéssel kezelték. Bizonyítja ezt egy 1800 körüli egyházi följegyzés, amely a híveknek a padokban való — vagyoni és társadalmi helyzettől sohasem független — ülésrendjét szabályozta. A vénleányoknak — legalábbis az idő tájt — még a leghátsóbb padsorban sem jutott hely. „A B. öreg leány elfér a téglán” — rendelkezik a följegyzés, jól példázva a férjezetlen leányok peremre szorítottságát. Abban, hogy helyzetükből, törvénye szerint a sorsnak, asszonyi állapotba kerüljenek, a kommendáló asszonyok voltak segítségükre, ak:k rendszerint „vidéki emberrel”, özvegy férfival boronálták össze őket.

A legényre húsz—huszonkét évesen, eltérően a leányoktól, még nem ragadt rá a „vén” jelző. A cím csak harmincon túl járt ki. Mivel a leányok általában korán- mentek férjhez, a férfiak viszont legénykedhettek kedvükre, előfordult — különösebben!