Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban”
a folyó a népeket inkább összeköti, mintsem elválasztja. Példaként a falumhoz közeli Kiskeszi, Ipolyszalka, az Ipoly—Duna szögben fekvő Bajta, Leled és Helemba jellegzetes táji kisközösséggé alakult falucsoportját említhetem, melyet a vele életszemléletben, szokásokban, viseletben rokon Ipolytölgyessel és Letkéssel fűztek össze szoros házassági kapcsolatok. Az említett falucsoport községei között a szerelem útja kétirányú volt: hozták is, vitték is rajta a feleségnek valót. Mivel ezt az utat az államhatár vonalát képező Ipoly vize elmosta, a folyóparti községek „féloldalassá” váltak. Ez a sors várt Ipolypásztóra is, amely a századforduló táján — mint azt a Börzsöny néprajza című vaskos monográfia egy térképe mutatja — Nagybörzsönnyel is tartott fenn exogám kapcsolatokat. Érzékenyen érinthette a falumat Vámosmikola elvesztése is: református kisebbsége, amely a korábbi századokban egyházszervezeti szempontból is falumhoz tartozott, 1918-tól 1938-ig a pásztói legényeknek nem kínált asszonynak valót. A falvak egymás közötti összeházasodásának mértékét a második világháború előtti évtizedekben nyomatékosan határozták meg a vallási tényezők. Falum, elszakadva a drégelypalánki egyházvidéktől, az államfordulat után az újonnan kreált — volt Hont megyei falvakat is magába foglaló — barsi református egyházmegyéhez csatol- tatott. Házassági kapcsolatait az új társadalmi helyzetben próbálta kiterjeszteni a tőle messzire eső református községek — Bori, Fegyvernek, Mohi, Pózba — felé is. Az 1918—1938 közötti két évtized azonban alapjában véve rövidnek bizonyult ahhoz, hogy falum új házassági kirajzásokkal épüljön be a barsi egyházmegye református községei közé; gyakorlati okok is azt diktálták, hogy házassági kapcsolatokat a közelebbi falvakkal — a református kisebbségű Ipolybéllel, Ipolyszakállossal, Zalabával, Kisölved- del, Kissalóval — alakítson ki. A párválasztásnak az országhatár s az új egyházmegye területi-földrajzi adottságai által erősen meghatározott, nem túl nagy körét a falu- közösség még inkább szűkítette azzal, hogy házasságkötés tekintetében is, ha csak lehetett, önellátásra rendezkedett be. Az eladósorba cseperedett „nagyjányok” és a „leginyek” a bizonyos fenntartásokkal fogadott „vidíkiek” helyett egymás között, a falun belül kerestek maguknak párt. Ennek a — bizonyára a régi hagyományokat szívósan őrző — gyakorlatnak az eredményeképpen jött létre (s élt egész a második világháborúig) az a partiarchális közösség, amely szinte egyetlen nagy család módjára lakta a falut, s amelyben szegről-végről, ilyen-olyan ágról szinte mindenki rokona volt mindenkinek. Az állampolgári és vallási tényezők mellett döntő súllyal esett latba a párválasztásnál a nemzetiség is. És nem csupán 1918-tól. A török kiűzését követő újratelepítések idején a Börzsöny vidékén szlovák vagy szlovák kisebbségű falvak szigetei is kialakultak; Nagybörzsöny vagy Vámosmikola meg régen éppenséggel jórészt német ajkú volt. Elmúlt évszázadok egyházi dokumentumait tanulmányozgatva, nem találtam nyomát annak, hogy falumbeli magyar földművesek ivadékai más nyelvűekhez kötötték volna sorsukat. Akárcsak az ellentétes vallás, a más nemzetiség is kizáró ok volt a házasságra. A református faluközösség e tekintetben is erős gyökerekkel kapaszkodott önnön hagyományaiba. Annál is inkább, mert a más nemzetiségű rendszerint egyúttal más vallását is jelentett, aki — úgy érezték akkoriban az emberek — tőlük kétszeresen is idegen. Nem változtatott ezen a magatartáson az 1918-cal kezdődő kisebbségi lét sem. 1938-ig a falu magyar jellege alapjában véve nem változott meg. Kerültek ugyan ide is cseh és szlovák határ- és pénzügyőrök, állami alkalmazottak, vasúti és postai tisztségviselők, őket azonban a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük is elválasztotta az egyszerű földmívesek kemény világától, puritán életvitelétől. Maradt tehát a guba a gubához, suba a subához elv. Szokásban volt, hogy a lányok, ősi házasságjósló műveletet űzve, Luca napján gombócot főztek. Tizenhárom legény nevét írták föl cédulákra, melyeket ugyanannyi gombócba tettek, s várták, melyiket veti föl először a víz. A hiedelem szerint az elsőként fölszálló cédula viselőjéhez megy majd feleségül a leány. A valóságban sorsát nem ez a praktika döntötte el. Hiszen a szerelem hajdan is öntörvényű volt. Leány is, legény is a maga útját járta benne; sokszor a végcél — a házasságkötés — előtt fordulva új, nem várt irányba. Példázza ezt az alábbi ballada is:
