Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban”
Jönnek a tréfás kérdések, megtudjuk, hogy a legboldogabb ember Adám volt, mert nem volt anyósa. Jön a tányércsörgés, a kínálgatás, a sírás, a lakodalmi lárma, s mindmind olyan elevenen, olyan közvetlenséggel, hogy a reinhardi színházak drámai szereplői sem csinálhatnák különben. S amikor a lakodalom véget ér, hajnaltájt az éjjeliőr utolsót fúj kürtjébe, Farkas István a halkuló hangok mellett hangulatosan fejezi be a közvetítést... Még egy hosszú, csendben eltöltött perc, amíg Pozsony kikapcsolja Pásztói. Es pontosan hét órakor a szereplők ajkáról boldogan hangzik az ujjongó lárma, Pozsony jelent telefonon, hogy a leadás nagyszerűen sikerült, és technikailag eddig a legjobb előadás volt. A szövegrészt már nem a montőrök és operatőrök fogják megbírálni, de azt mindnyájan tudjuk, érezzük, hogy a legjobb adhatót adtuk. A dalárda tagjai egy szempillantás alatt a vállaikra emelik Menyhár igazgató urat, aki hetekig tartó munkája után most boldog mosollyal fogadja az őszinte magyar nép így megnyilatkozó szeretetét. De a fürge legények vállukra veszik Farkas Istvánt is, és mire a vendégek föleszmélnének, már Palagya titkárt és Tilkovszky magyar inten- dást is a levegőbe kapják. Megnyílnak az ajtók, a szereplők elegyednek a kint maradt, aggódó közönséggel, Kozák Dolfi rázendít a csárdásra, és két-három perccel később az udvaron folyik a hamisítatlan lakodalmas tánc.” Eddig A Hét cikkírója, a Riporter név mögé rejtezett lelkes névtelen, akinek hálás lehetek, kései krónikás, hogy rögzítette: az első szlovenszkói magyar néprajzi közvetítés 1934 pünkösd hétfőjén a szülőfalumból, Ipolypásztóról* hangzott el, a Református Földműves Dalárda tagjainak közreműködésével. Nagy esemény lehetett ez akkoriban, a zártságát a mainál sokkalta inkább őrző, a „rádiós” kultúrával éppen csak ismerkedő parasztfalu életében! Mint azt a községi krónika egyik adata megőrizte: Pásztora 1926-ban került az első telepes rádió. 1934-ben, a néprajzi közvetítés esztendejében ugyan már harminc rádió volt a faluban, de ez még mindig azt jelentette, hogy minden negyvenedik lakosra jutott csak készülék. Új volt a rádió, új volt a „csudálatos” tömeg- tájékoztató eszköz kultúrája, rejtélyes módon megszólaló hangja; hogyne váltott volna ki hát bámulatot a földhöz, jószághoz szokott falusiakból a mikrofonokkal, hangszűrőkkel, erősítőkkel s más csodaszerszámokkal bűvészkedő operatőr, akinek jóvoltából — s ez már a faluközösség büszkeségét táplálhatta, hírét-nevét öregbíthette — a lakodalmi rigmusok, dalok mintegy túlnőttek önnön használati körükön, példázva, hogy a paraszti-népi kultúra megnyilvánulásaira, lám, számot tart ország és világ. Mivel a lakodalmi közvetítéskor falum már a kisebbségi lét első korszakának éveit élte, s mivel kultúrájában a korábbi századokból megőrződött népi és a XX. század elejétől rohamosan terjeszkedő polgári elem már egymás mellett élt, fontos szerep jutott e rádióműsornak a korabeli falu kulturális magatartásának alakításában is: a parasztélet belső és ösztönös hagyományrendjébe kívülről és tudatosan vitte be a hagyományokhoz való ragaszkodás mozzanatát. Magáról a lakodalomról — vagy ahogy nálunk mondják az úriasnak, irodalomízűnek érzett lakodalom helyett: lagziről —, e nagy népi színjáték dramaturgiájáról az idézett cikk keveset mond. Lelkendező és sok helyütt naiv, ahelyett, hogy tárgyszerű volna. Ám éppen hiányosságaival nógatott arra, hogy 1971-ben magnószalagra vegyem kitűnő emlékezőtehetségű Zalabai nagyapám — nálunk így mondják: attyám — lagzis vallomásait, s hogy 1980 telén sorra kérdezzem néhány rokonomat és szüléimét, akiknek szavaiból, mint szétszórt s összegyűjtött mozaikkockából, összeáll újra, mielőtt teljesen elenyészne, az ipolypásztói lagzi képe. Az a „forgatókönyv”, amelynek érvényét a második világháború s a nyomában járó — a faluközösség egységét végleg megrendítő — évek függesztették fel, háttérbe szorítva vagy lassú ütemben módosítva azokat a társadalmi, gazdasági, politikai, vallási meghatározó erőket, faluközösségi s nagycsaládi hagyományokat, amelyek a tulajdonképpeni lagzi színes forgatagának alapját képezték. A párválasztást meghatározó társadalmi-politikai adottságok közül az első helyen, azt kell említenünk, hogy Ipolypásztónak 1918-tól meg kellett barátkoznia a ténnyel: határfalu lett, mozgási lehetősége leszűkült, máról holnapra kívül estek rajta az Ipolyon túli területek, melyekkel korábban nemcsak gazdasági, hanem házassági kapcsolatokat is tartott fenn. Nem volt egyedül az Ipoly menti községek sorában, melyek szorosszálakkal kötődtek a vízen túli, Börzsönyi vidéki falvakhoz, bizonyítva a tételt, hogy
