Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová
Mindenütt megvan, de legföltűnőbben A várban és a vár alatt című kisregényében. A szemléleti törés itt van a legkevésbé előkészítve és lecsiszolva: az olvasóra úgy hat, mint egy sérülés az írás szövetében; annál is inkább, mert Némcová éppen ebben a művében ábrázolja legerősebben a társadalmi különbséget. Ezt már a címben kimondja: a megtollasodott kereskedő várkastélyával szembehelyezi a váralját, ahol a szabó, az özvegy é: a kőművesmester árvái, vagyis a mű hősei élnek. A vár érzéketlenségével szembeállítja a váralja lakóinak emberségét, az uraság kutyájának jó dolgával — a munkások gyermekeinek szenvedését (milyen sokszor visszatér ez az ellentét Némcová műveiben!), a gazdagok önzésével — a szegények szolidaritásával, a harácsolással — pedig a munkát. A várban folyó gondtalan dáridó és a vár alatti házban a kolerával vívott küzdelem egyidejűsége szinte balladaian baljóslatú, ezután viszont maró szatírába fordul a történet: a pöffeszkedő polgárasszony úgy érzi, igazán jót cselekedett, amikor apródjává tette azt a szegény gyermeket, aki megtalálta elveszettnek hitt kutyáját. Mennyi őszinte harag van mindenben! Mennyire felháborító a gazdagok „közönségessége”! És ekkor váratlanul — törés áll be. A betegség megsuhintja varázsvesszejét, és a várkastély úrnője megérzi, amiről addig sejtelme sem volt: hogy szíve, emberi szíve van. Emberré válik, és emberként segíti embertársait, de a történetet is — a szerencsés végkifejlethez. A vádként induló kisregény úgy ér véget, akár egy tündérmese. Hasonló szemléleti törést fedezünk fel a Nagyanyó ban — persze tökéletesen előkészített és kidolgozott formában —, és Némcová többi szépprózai művében is. Hol erőszakosabban, hol tompítva, de mindig belekerül egy valószerűtlen elem az írónő valósághű művészetébe. Valamiféle csoda folytán a válságos percben megnyílik az emberek szíve. Némcová szilárd talajon épít, emeli művét egyre magasabbra — s aztán váratlanul ezüst fonalat bocsát alá az egekből, s a paradicsomba vezeti vele az olvasót. És ez valójában — kényszer. Kényszerű kivezető út. Akkor bukkan föl, amikor Némcová nem talál más kivezető utat, amikor más, valóságosabb, konkrétabb, földibb kivezető utat nem ismer. (Kívülről tudta az egész Heinét. Milyen kár, hogy Heine barátját nem ismerhette meg!)* Az a bizonyos édeni dallam azonban egyáltalán nem hangzik nekünk hamisan. A várkastélyról és a váraljáról szóló elbeszélésben ugyan sérült résznek érezzük a kényszerű kivezető utat, ám ez kivétel. Egyetlen más írásban sem zavar ez a megoldás, és még az említett műben sem sért, mint ahogy a hazugság sértene. Törés ez, erőszakos beavatkozás, nem lehet elsiklani fölötte: ám ez nem hamisság. A legnagyobb elbeszélő művészet sem volna képes áthidalni ekkora szakadékot két szféra között, ha nem létezne köztük belső szerves kapcsolat. Hallgatózzunk csak egy kicsit! Mi ütötte meg a fülünket? Egy gyermek hangja. A küzdő szellem — mint oly gyakran a történelemben — itt gyermeki lelkülettel párosul. Ez a lelkület kiemeli az élet folyamatát a bonyolult körülmények közül (amelyeket jól ismer), átsiklik a fejlődés és a küzdelem hosszú szakaszai fölött (amelyeket nem ismer), mindezt a jó emberek tetteire egyszerűsíti. Itt is az embereknek kell megváltozniuk, hogy a dolgok jóra forduljanak; de elég a nagyanyó, a doktor úr vagy egy munkás közbelépése, hogy máris megváltozzanak, hogy magukra találjanak, hogy emberré váljanak az emberségnek abban a legtisztább, legtökéletesebb értelmében, ahogy manapság csak a gyermeki lélekben. E változás folyamatában talán még szimbolikus tartalmat is fölfedezhetnénk, de ez ostobaság és nagyképűség volna. A lényeg sokkal egyszerűbb, érthetőbb s ezáltal erőteljesebb: gyermekien naiv hit a jóban és mindenhatóságban. Az ember — s az emberi társadalom is — gyermekkorában éli át a legszebb, kristályosán tiszta emberi kapcsolatokat. Az életerő forrása ez a szépség, amely később elsorvad, betemetődik, megnyomorodik — de sohasem hal meg egészen, él valahol az emberek szívének legmélyén. És ezért az igazán emberi szépségért tér vissza Némcová a gyermekkorba, * Fučík itt elsősorban Marx Károlyra, Heine barátjára gondol. (A kiadó megjegyzése.)
