Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová

velődés követelményét mint a nők valóságos önállóságának elengedhetetlen feltételét: saját szubjektív tapasztalatait objektivizálja benne bámulatos éleslátással.

És ez az oka annak is, hogy igényeiből sohasem hajlandó engedni. Nem akármilyen műveltségre, nem akármilyen iskolára gondol. Az iskolát a szellem fegyvertáraként képzeli el, amelyben a gyermek — az ifjú ember — megismeri és megtanulja használni a „végtelen Szépség és Jóság” világáért folytatandó küzdelem eszközeit, s ebben a világban felvilágosult, jó és szép emberek fognak élni. Valóban haladó, felvilágosodott, felszabadító szellemű iskolát kíván, nem pedig olyat, amely erősíti az előítéleteket meg a jogtalanság és a rabság változhatatlanságát. Akár Némcová is lehetett volna a közismert jelszó szerzője: Cseh gyermeket cseh iskolába! — ám nem habozik kimondani azt sem: „Akik a lelkeket megrontják, végezhetik a dolgukat csehül vagy németül, mit számít az ...” Lelke mélyéből gyűlöli az iskola álszentségét, a „jó családokból való” kislányok nevelésének csillogó felületességét, az öncélú tanulás értelmetlenségét és hasznavehetetlenségét, vagyis az iskola és az élet közti szakadékot.* S minduntalan felbukkan írásaiban az a gondolat, hogy az iskolának minden tekintetben új embereket kell nevelnie egy új emberi közösség számára.

Nemcová ebben is messze megelőzi az őt körülvevő társadalomnak nemcsak mindennapi életét, hanem törekvéseit is. Ez is küzdelem, a gyermek-emberért vívott küzdelem, amely semmiben sem különbözik a nő-emberért vívott küzdelemtől. A kettő- szorosan összefügg. Némcová megtagadja a férfitól a gyermek birtoklásának, mint ahogy megtagadja tőle a nő birtoklásának jogát is. Általános támadást indít a nő- „ura és parancsolója” ellen, nem csupán a nő és a gyermek, hanem a férfi felszabadításáért is.

Némcová lázadása ebben a legtudatosabb és legkövetkezetesebb. Saját élettapasztalata itt képezi megérzéseinek, intuíciójának a lehető legszilárdabb alapját. Ugyanakkor lázadásának következményei itt válnak leginkább végzetessé az írónő életére nézve.

„Veszélyesen kacér nő, rossz anya” — így jellemzi őt egy rendőrségi jelentés 1857- ben. És jóllehet a Bach-korszak reakciós rendőrségének korlátoltsága éles ellentétben állt a cseh polgárságnak és irodalmi szószólóinak gondolkodásával, Némcovának ez a rendőri jellemzése megegyezett a véleményükkel. Ilyennek látta az írónőt csaknem az egész cseh úri társadalom a kávédélutánok ostoba asszonyságaitól kezdve, akiknek Némcová nem volt több hálás pletykatémánál, egészen a haladó szellemű Koubek úrig, aki nyilván neki szánta bárgyú verses sértegetéseit a könnyűvérű írónőkről és a tisztességes feleségekről. Ez teszi érthetőbbé azt a tényt, hogy a jómódú hazafiak olyan megdöbbentő részvétlenséget tanúsítottak Némcová nyomora iránt, „magyarázatul” szolgál rá általános morális felháborodásuk az írónő „szabados erkölcsei”' miatt.

Ez utóbbiról rengeteg bizonyíték maradt fenn: egy bizonyos Štulc atya keresztényi segítségét ajánlotta fel, ha Némcová megtagadja bűnös nézeteit; Karolína Svétlá megtagadta tőle barátságát, mert megbotránkoztatta őt Nemcová és Bendl szerkesztő természetes baráti viszonya; Kounic grófnő, akinek a Nagyanyót ajánlotta, egy erkölcscsősz tanácsára hat kiskanalat küldött viszonzásul az írónőnek, hogy ajándékát „egy éjszaka el ne tékozolja a barátaival”; valósággal burjánzottak a rágalmak, amelyekkel a hazafias cseh társadalom szórakozott, ugyanakkor mentegette magát, hogy nem segít; többek között azt is híresztelték Némcováról, hogy „behálózott egy dúsgazdag oroszt”, akit kiszipolyoz;* egy kótyagos sörkerti hazafi és műpártoló állandóan nagyképű javaslatokkal és ajánlatokkal traktálta; a rágalmak Némcová életének utolsó napjaiban sem csitultak el, és meghiúsították alkotói terveinek utolsó reményeit is... A felsorol* Jellemző Némcová érdeklődése a reáliskolák iránt, amelyeknek jelentőségét Csehországban nemigen ismerték fel. Általában megvetően a „szamarak menedékének” (refugium asinorum) nevezték őket, mert nem oktatták a klasszikus nyelveket. Nemcová viszont éppen azért pártolja őket, mert a gyakorlati életre készítik fel a növendékeket.

* J. V. Frič írja emlékirataiban: „S az állítólagos orosz nem volt senki más, mint a joviális, örökké üres zsebű, egy-egy falat kalácsot kunyeráló barátunk, Lencse Fábián — azaz Bendl — Stránický diák és lapszerkesztő, aki egy csésze tea vagy az ebédmaradék fejében oroszra tanította Némcovát.