Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová

tanácsot adja olvasóinak: „Minden asszonynak legelsősorban és különösképpen arra kell ügyelnie, hogy eltávolítson a házból mindent, ami férjét bosszantja, s hogy maga csak olyasmiben lelje kedvét, ami férjét megörvendezteti, és tetszését elnyeri.”

Mindezt — gondoljunk a történelmi összefüggésekre — negyven évvel a francia forradalom után írták, és hét esztendővel a Hambach váránál rendezett fényes májusi ünnepségek után, amelyek során a Rajnától keletre is meghirdették a „nők tavaszát”. Szabadság? Egyenjogúság? „Őrizkedjetek a zsörtölődéstől — mondja Magdalena Dobromila asszony programszerűen —, és ha netalán valóban Igazatok volna, akkor is inkább a jó szóra hallgassatok... Isten őrizzen a férjuratokkal való ellenkezésnek még a gondolatától is.”

Művelődés? Természetesen az is kell: „Ha az asszonyka magános, lelkében akkoi se tétlenkedjék, elmélkedhet akár arról, hogyan tehetne szert nagyobb ügyességre egyik vagy másik házi munkában, vagy, mivel vidíthatná fel férjeurát... Ezzel s az efféle foglalatosságokkal az időt oly nyájasan eltöltheti, hogy a nap úgy elszalad neki, akár egy röpke órácska.”

A nő emberi méltósága? Ifjabb sorstársai iránti féltő aggódásában Rettigová asszony még az idill látszatára sem ügyelve, kendőzetlenül szól arról, mi a teendő, ha a „nemes férj” enged „a rossz példa, az önteltség és a hiúság csábításának, netalán parázna és nemtelen kéjnők hízelkedésének és kínálkozásának”. Akkor aztán „az asszonyka elnéző, csendes béketűrése megóvhatja — ha nem is a kezdeti boldogság elveszett paradicsomát — legalább a csendes nyugalmat, ha már nem is a szerelmet, legalább férjeurának méltóságát. A nőnek nevezett, némaságra ítélt valaki nem árulhatja el, mit tud az uráról, de mindenáron be kell bizonyítani, hogy élete párja otthon találja meg azt, amit másutt keres. Ha pedig ez sem sikerül, akkor hallgatnia kell, és férjét kellőképpen jól tartania, hogy az megőrizhesse „a nemes férfi” méltóságát, még ha az örömlányokat látogat is.

Így fest hát a családi idill, amely látható „azokban a tisztes házakban, melyek számára ezen könyvecske íratott”, emlékeztet maga Rettigová asszony. Nem moralizál, nem szépítgeti és nem mentegeti ezt az idillt, éppen ellenkezőleg, mindenáron fenn kívánja tartani. A Fiatal Németország, amely abban az időben a nők emancipációjáért küzdött, egy harcos regényben vagy röpiratban sem tárta fel az elnyomott nők kiszolgáltatottságának olyan mélységeit, mint ez a jólelkű és nyájas matróna hasznos tanácsaiban.

Tömérdek anyagot találhat benne az ember vigasztalan történetek megírásához, olyan virágszálakról, amelyeknek nem szabad a nap felé fordulniuk, nem szabad a saját illatukat árasztaniuk, a saját színükben pompázniuk, a saját termésüket érlelniük; vagyis azokról a szerencsétlen női lényekről, akiknek megtiltatott, hogy egyéniségük legyen. Ilyennek láthatjuk őket tragikus pózban a hímzés vagy az ágynemű szegélye fölé görnyedve, ölbe ejtett kézzel, amint valami másról álmodozva, talán épp egy más, emberhez méltó sorsról. Talán háborognak, biztosan háborognak, de csak némán, magukban; talán tiltakozást suttognak, biztosan suttognak, de — mondja bölcsen Rettigová asszony — „suttogjatok, amit akartok, csak hallgassatok rám, mert az én tanácsom a legjobb tanács és az egyetlen gyógyír”. Mert szerinte az egyetlen gyógyír az asszony számára: beletörődni, megalázkodni, lemondani egyéniségéről, lemondani a vágyairól, elismerni alacsonyabbrendűségét, „feláldozni magát”.

Igen, ilyen szép elnevezést találtak a női személyiséget fojtogató elviselhetetlen páncélra, amikor foglyai már túlságosan nagy erővel döngették. „Feláldozni magát.” önmagát dobni oda áldozatul. Nem volt ez más, mint az áldozat magasztos fogalmának szemérmetlen manipulálása. A nő erőszakos feláldozása egyértelmű az emberi társadalom érdekeinek feláldozásával. Ahol a nő nem szabad, ott nincs szabadság. A történelem tanúsíthatja, hogy a nemzet, a nemzetek maradó ártói mindig a nők jogaira teszik rá elsősorban a kezüket, kétségbe vonják a nők értékét, képességeit, elűzik a közéletből, és arra kárhoztatják, hogy urának és parancsolójának alárendeltje legyen. Borzasztó elgondolni, mennyire fékezte az emberiség fejlődését az, hogy a társadalom egyik felét kizárták az alkotásból! A nemzeti energiának micsoda fecsérlése folyt, amikor a nők kénytelnek voltak találékonyan szétteregetni varrásukat, hogy ha hirtelen meglepik őket, gyorsan elrejthessék vétküket: Tyl, Gutzkow, sőt talán Mácha kötetét, amelyet olvasni merészeltek! Micsoda megnyomorítása volt ez a nemzeti