Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová
jellemnek, amikor a nők elfojtott álmai és vágyai, valamint a közéleti szereplés kielégítetlen szükséglete végül a kávézóasztal mellett folyó rosszindulatú pletykálkodásba torkollottak! A nő nem más, mint a férfi lábát pihentető kényelmes zsámoly — ez az eszmény nem pusztán egy kisvárosi tanácsos öregedő feleségének kitalálása volt. Nem csupán egy fejletlen szellem megnyilvánulása. Az a borzalom, amelyet Rettigová asszony oly buzgón ajánlgat bevezetőiben, valóban általános volt. Jan Pravoslav Koubek költő, a prágai egyetem tanára például korának haladó személyiségei közé tartozott, mégsem átallta a derék litomyšli polgárfeleség nézeteit támogatni, mépedig a nyilvánosság előtt, előadásaiban, újságcikkeiben és költeményeiben. Szabadság bajnoka, szabadságpárti nézeteit még az ötvenes évek kemény reakciós időszakában is bátran hangoztatja, dicsőítő ódában ünnepli a rabszolga-kereskedelem betiltását, fennen hirdeti, hogy „korunk a jövő záloga”, s hogy a jogtalan erőszak „a jog fölött dölyfösen nem zsarnokoskodik, s a rozsdamarta jogar nem uralkodik az új nép fölött, lelkesen jövendöli, hogy a cseh földnek „nagy a küldetése — nagy feladat hárul ránk: haladni lankadatlanul előre, s megdönteni a hitvánnyá lett hatalmat”. .. — a nőkről alkotott előítéletek hitványsága azonban számára is törvény, amelynek megsértése felháborítja és durva kifakadásokra ingerli. Ogyszólván egyazon lélegzettel tör ki belőle a négerek rabszolgasorsa elleni tiltakozás, és az áhított tökéletes életformát jelképező női rabszolgaság dicsőítése. Boldogan ontja rímeit a „háromszorosan áldott” férfiról, akinek „üdvözítő álma biztos valósággá vált”... és az ifjonti bolyongások után hű hitvest és anyát tudhat oldalán, kit ]ó férje éltet s az ö gyermekei, mint szorgos méhecskét virágok kelyhei, csupa derű és csupa szeretet, ha kicsinyei körében lehet, s úgy végzi otthona szertartásait szorgosan pirkadattól alkonyaiig, akár a szentélyben Istennek szolgája, lévén az urának alázatos társa — s aki éppen „hatalmával alázatnak és szerelemnek törli le férje gondterhelt homlokáról nyomait is a sötét redőknek”. A rímeket és ritmusokat leszámítva vajon miben különbözik a női nem ilyen dicsérete Rettigová asszony beletörődésének intő tanácsaitól? A nő itt is alacsonyabbrendű társa csupán a férfinak, csupán a férfi szükségletein törheti alázatosan a fejét. Helye itt is csupán a tűzhelynél és az ágyban lehet, szerepe pedig: istenként szolgálni a férfit. A nő itt sem önálló lény, nem nyilváníthatja ki akaratát, testével sem rendelkezhet, sőt még az általa megszült gyermekeket sem nevezheti sajátjainak, azok is a „férje gyermekei". S mindezt egy haladó szellemű férfi mondja megfontoltan, kellő hangsúllyal, egy olyan szatirikus költeményben, amely a világ maradiságát veszi célba — 1847-ben, a forradalmi 48-as év előestéjén!* Ennek a forradalmi esztendőnek a fuvallata trónokat rendít meg, s népünk válláról leveti a robot évszázados terhét, ám szemernyit sem változtat a nő alárendelt helyzetén a cseh polgárság körében. Mindössze két ízben jelennek meg színen a nők. Először — még márciusban — azért, hogy bájaikat latba vetve kieszközöljék az uralkodónál a politikai foglyok szabadon bocsátását; másodsorban pedig augusztusban, hogy kifejezzék egyetértésüket férjeik tiltakozásával Windischgrätz intézkedései ellen. Ez utóbbi alkalommal azonban sietnek elhárítani maguktól a szabadelvűség gyanúját, * A költő utazása a pokolba epilógusában. Egyébként: Ladislav Quis, a mű gondos kiadója 1842-re teszi az epilógus keletkezését. Am nemcsak a mottó, amely az . 1846 szilveszter éjszakája című költeményből való, hanem számos időszerű utalás is azt bizonyítja, hogy az epilógust a mű második éneke előtt írták ugyan, de sémiképpen sem 1847 előtt.
