Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová
Csakhogy a cseh nyárspolgár ezt nem értelmezhette így, noha már 1846-ot írtak. A domažlicei előkelő társaságot felháborították Nämcová életképei, erkölcse kicsúfolását, városa meggyalázását látta bennük. A városi előkelőségek meggyűlölték a fő* tér egyik sarokházában lakó csinos fiatalasszonyt, és teljesen megfeledkezve a társasági viselkedés idilli szabályairól gyűlöletüket nagy hangon tudtára is adták. „Egy tapodtat sem mozdulok innen, csak a falvakba, az itteni előkelőségekre pedig fütyülök. Nyárspolgárok egytől egyig!” — intézi el Nemcová az ügyet barátnőjének, Celakovská asszonynak írott levelében. A helybeli előkelő körök azonban annál többet törődnek vele. Egy este haragos, zajos macskazenét rendeznek Nämcová szobájának ablaka alatt (ahol kislánya éppen súlyos betegen fekszik), azzal fenyegetik az írónőt, hogy megverik őt is meg a férjét is, rágalmazó leveleket írnak Nämcová ellen Havll- čeknek, a Česká včela* szerkesztőjének (a Kvéty** című folyóirat után ő közölte folytatásokban a Domažlice környéki képeket), és zsebüket nem kímélve, még kappant is küldenek a szerkesztő úrnak, hogy biztosan kinyomtassa a levelet, s így nemcsak Domažlice, hanem az egész Csehország előtt megszégyeníthessék Némcovát. Magában a könyvben hiába keresi az ember az okát, miért ez a nem lankadó, engesztelhetetlen harag a szerző ellen. Hiszen a könyvében csak mindent átölelő ember- szeretetet találnak és az ember tökéletesedését kívánó aggódást. Mintha Nämcová más nyelven írt volna, annyira nem értették a szavát Domažlice lako3ai! Csakhogy ő valóban más nyelven írt! Az a lenyűgöző elbeszélő stílus, amely műveiben ma is élvezetes, a biedermeier előkelőségek számára gyalázkodásnak hatott. Hogy miért? Mert ez már nem az addigi sterilizált, erőszakkal eltorzított, élő szavaitól erőszakosan megfosztott nyelv volt, hanem a valóságos életből vett, mesterkéletlen nyelv, amely a régi dolgok ismételgetésénél többre képes, képes szavakba önteni mindazt, amit addig még senki se mondott ki. Csak ha világossá válik előttünk az irodalmi nyelv biedermeier kori kasztrációja •és ennek a mesterkélt nyelvnek az egyeduralma a cseh polgárság 1848 előtti irodalmában, csak akkor értjük meg azt, amiről Némcová prózájának szépsége miatt teljesen megfeledkezünk: hogy ez az írónő irodalmi lázadó, forradalmat robbant ki az irodalomban, és vívmányaihoz következetesebben ragaszkodik számos utódnál. Csakis ezért válhatott a modern cseh próza megteremtőjévé. Mindamellett ez az irodalmi lázadás nem öncélú, mint ahogy nem öncélú a nyelv sem. Azért beszélünk, hogy közöljük embertársainkkal gondolatainkat, s e gondolatokat éppen a közléssel konkretizáljuk tudatunkban is. Ezért a nyelv mint az emberi tudat tükrözője, társadalmi jelenség, és az emberi társadalom fejlődésével együtt fejlődik. Az ember felszabadulásának folyamatával együtt gyarapszik vagy hanyatlik, a reakció idején, forradalmak rázzák meg, amelyek gazdagítják. Pusztán a nyelv állapotán is — ha nem akarunk mélyebbre hatolni — lemérhetjük a szabadság és az elnyomás erőinek arányát egy-egy nemzeti közösségben. A nemzeti nyelv sorvadhat akkor is, ha nincs alávetve külső, látható elnyomásnak. Elegendő az „erőszakmentes” belső maradiság, az elért fejlődési fokon való megrekedés — és a nyelv meszesedik, öregedik, elhal. A tudat új tartalmát, az új tudatát, amely az új, változó életfeltételekből ered, tehát az emberek közt létrejövő új, változó viszonyokból is, új szavakkal, új mondatotkkal, új intomációval kell kifejezni. Ez nem szándék kérdése, ez szükség- szerű. És szükségszerű az is, ha Nämcová új kifejezési formát keres. Nélküle nem öntheti szavakba új ismereteit, nem fogalmazhatja meg új életszemléletét. Keresi hát az új kifejezőeszközt, és magától értetődően a nép nyelvében keresi, belőle indul ki, hiszen új szemlélete is a nép létében gyökerezik. Voltaképpen az első nemzetébresztő munkáját folytatja, hiszen ők is a népnyelvből merítve orvosolták a cseh nyelvet, de ez már mégiscsak valami más, ami magasabb fokon megy végbe. Hiszen már maga a nyelv is más. Ez a sérelmek tudatának nyelve, még beletörődő, de keserű is, még alázatos, de már önérzetes is. Ha Némcová azt mondja: „a szegények erényét senki sem látja", ez nyílt tiltakozásként hangzik, nyílt kihívás a régi, úri, elnéző mondással szemben: „a szegénység nem csorbítja az erényt”. * Česká včela — Cseh Méh. ** Kvéty — Virágok.
