Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová
t.01, és vétett a természetellenes „jó modor” ellen. Így még a kifejezetten tárgyias művekben is, mint amilyenek Magdalena Dobromila asszony háztartási kézikönyvei voltak, szigorúan ügyeltek rá, hogy minden a lehető legapróbb, legcsiszoltabb, legcukro- zottabb legyen, hogy egyetlen szó se kerüljön bele a maga igazi értelmébe, mert sértette volna a biedermeier nyárspolgár fülét és ízlését. Rettigová asszony könyvet ír a cseh leányok számára, ám nem nevezheti őket sem leányoknak, sem kislányoknak, csakis „bájos leányzóknak” vagy „szende hajadonoknak”; tanácsokat ad nekik, miként menjenek férjhez, hogy ne asszonyok, hanem „asszonykák” legyenek; tucatnyi oldalt szentel a disznótor leírásának, s abban olyan gargantuai mennyiségű étel elkészítése szerepel, ami csak egy mintapéldánnyá hizlalt sertésből futná: de Rettigovánál ez az állat nem más, mint egy bűbájos rózsaszín „malacka”, amelynek májacskájából meg szívecskéjéből zsemlével ízletes pici hurkácskákat vagy sajtocskát lehet készíteni. Semmi sem elég kicsi, hogy ne lehetne még parányibbá tenni, semmi sem olyan híg, hogy ne lehetne még jobban felhígítani, és még emészthetőbbé tenni a nyárspolgár érzékeny lelke számára. Mindez persze nevetséges, de nem csupán az. Talán karikatúra, ám egy csöppet sem túlozza el a kép valódi vonásait. Hiszen ebben a légkörben élt a 19. század első felének egész cseh irodalma, valamennyi alkotó egyéniségére ránehezedett ez a súlyos szemléleti torzulás, s ha a korszak számos jelentős alkotását ma nem találjuk életszerűnek, annak oka elsősorban ez az életellenes és természetellenes terheltség. Nem a tehetség hiánya, hanem a költői gondolatnak a nyárspolgári maradi:ág rostáján történt átsajtolása volt végzetes, ez tette a művek többségét ízetlen, ehetetlen főzetté! Milyen fojtogató gombóccá áll össze az ember nyelvén a „tavacskák — lábacskák, csillagocskák — karocskák” sokasága, amelyeket még a legjobb korabeli költőknél is megtalál az ember! És mennyire üdítő, s milyen hálás az olvasó annak a költőnek, aki átsajtolatlanul meri kiejteni a szavakat, aki nem riad meg a kifejezés erejétől, és képes egyszerűen és keményen kimondani: kar, forrás, csillag! Ilyen költő azonban kevés van. Mert nem c;upán bátorság kell hozzá, hanem erő is, amely már a jövő csíráiból táplálkozik, olyan erő, amely megrendíti a jelent. Ezért az a rémület, meg nem értés, berzenkedés, amikor ebbe a mesterkélt világba berobban Mácha tiltott szava. Ám nem engedtetik meg egy férfinak, hogy büntetlenül szétszaggassa a kispolgári kicsinyesség mindent átszövő pókhálóját — hogy is tehetné meg ezt egy nő, akit ezerszer erősebben kötnek gúzsba a társadalom erkölcsi szabályai a magánéletben, de még inkább nyilvános tevékenységébsn! Božena Némcovának volt bátorsága megtörni ezt az „erkölcsi” és irodalmi konvenciót. S ezért nem csupán meg nem értés, hanem nyílt gyűlölködés fogadta. A gyűlölet — a megmartnak támadójával szemben érzett érthető haragja — idegen volt Némcová szívélyes lényétől, ő maga olyan könnyű szívvel kerülte el, akár a gyermek, aki nem i.meri ezt a fogalmat; csak élete alkonyán döbbent rá. És éppen a gyűlölködésben gyökerezik az, amit Božena Némcová sanyarú sorsának nevezünk. Olvassuk el ma Némcová Domallice környéki képeit. Ez az első modern cseh próza, bár még nem tökéletes elbeszélési formában. De már nem is pusztán néprajzi tanulmány, mint aminek általában tartják. Némcovában itt már a szó szoros értelmében buzog a varázsos, féktelen mesélőkedv, amely valósággal kényszeríti rá, hogy elmondja egy szegény anyának egész történetét, akinek csupán a szakajtóra vetett röpke pillantását látta meg. Nemcsak a néprajzi gyűjtő szemével lát, hanem a művészével, s tekintete mindig élénken figyel, s egyre mélyebbre hatol. És rendületlenül mesél; gyakran költői tömörséggel örökít meg egy-egy megfigyelt embertípust vagy akár sorsot; a valóság megragadott töredékeiből annyira telített, annyira eseménydús leírást sző, hogy minden mozzanatából önálló elbeszélést lehetne kerekíteni. (Mint ahogy a milaveci parasztasszony néhány sorban elbeszélt szomorú történetéből később valóban megszületik a Falusi életkép, Némcová legelső, tragikus hangvételű elbeszélése.) A Domaílice környéki képek ben az ember egy bűbájos költői lelket ismer meg, amely szereti az életet, egy szeretetreméltó lelket, amely nemcsak látni akar, hanem cselekedni is, nemcsak elmondani a jót, hanem vele együtt örvendezni, nemcsak beszélni a rosszról, hanem változtatni is rajta. Így értelmezzük ezt ma.
